előfizetésem
Hírlevél
Deák Kristóf: „Szomorú lennék, ha pont olyan lenne egy film, ahogy azt az elején elképzeltem”
Négy kollégiumi barát, akik nem is lehetnének különbözőbbek, szinte nem is értjük, hogy lehettek jóban annak idején. Tíz éve nem találkoztak és most egyikük nappalijában állnak mindannyian - hárman közülük nem tudják, miért is érkeztek oda pontosan. Ez a színdarab a feszültséggel és humorral teli Egykutya, melyet október 2-től film formájában nézhetünk meg Deák Kristóf rendezésében. Vele beszélgettünk rendezői stílusáról, individualizmusról, de szóbajött az is, hogy a közösségi média okozta figyelemhiány hogy hat a moziba járásra.
2020-ban született meg a PopUp Produkció Egykutya című előadása, amelyet jelenleg havi három alkalommal játszanak egy szokatlan helyen, az ACG Reklámügynökség aulájában. Az izgalmas darabból film készült, melyben a négy szereplőt Deák Kristóf (Mindenki, Unoka, Foglyok) rendezte - és amelyet a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon nemrég közönségdíjjal jutalmaztak.
Amikor először láttad az Egykutyát, ki is pattant a fejedből, hogy filmet szeretnél belőle készíteni?
Az túlzás, hogy az én fejemből pattant volna ki, de arra emlékszem, hogy már aznap este beszélgettünk róla Bakonyi Alexával (a PopUp Produkció alapítója, a darab egyik szereplője - a szerk). Rögtön mondtam, hogy persze, tizenpár nap alatt filmet tudunk forgatni az előadásból, hiszen kompakt, filmes és rettentő sok fordulat van benne. Van humora, egész közelről nézzük ezt a négy messzire szakadt barátot, és próbáljuk meg kitalálni, hogy valójában mi járhat a fejükben, mit akarhatnak egymástól - ami nagyon jól működik a vásznon.
Egyértelmű volt, hogy a darab négy színésze játszik majd a filmben is?
Egy ezerfős castinggal sem tudtunk volna olyan jó kémiát találni négy ember között, mint ami itt már eleve működött. Úgyhogy nem akartam szembemenni a sorssal, azt gondoltam, ha így tökéletes, ahogy van, minek változtatni rajta?
Tenki Dalma: „A legnagyobb kihívás az volt, hogy elengedjem a kontrollt”
Van különbség mondjuk nehézségben aközött, hogy egy olyan darabot viszel filmre, ami színpadra íródott, vagy pedig forgatókönyvből dolgozol?
Amikor az ember filmet készít, sokszor valamilyen formában, de adaptációt csinál, úgyhogy nincs óriási különbség. Ha az alapanyagban benne van, ami egy jó filmhez kell, akkor nincs nehéz dolgunk. Szerintem az számít, hogy a jó képlet megvan-e az induláskor. Az Egykutya esetében az volt a feladat, hogy visszafejtsük, mitől működik ennyire jól a történet és azt hogyan jelenítsük meg a vásznon.
Az előadások során a nézők között sétáltak a szereplők, néha olyan érzés volt őket nézni, mintha a barátaimat figyelném egy házibuliban. Filmen hogyan lehet átadni ezt a közelséget?
Jó esetben a filmben sem lesz távolság. Alapvetően nem is szeretem, ha „flikkflakkos” egy film, ha a nézőnek azt kell figyelnie, hogy micsoda képeket csinált az operatőr és én milyen jól tudok rendezni. Én szeretek a háttérben maradni, és mindennel azt segíteni, hogy a nézők ott tudjanak lenni a karakterek agyában, és megpróbálják kitalálni, hogy a következő pillanatban mit fognak csinálni. Számomra ettől izgalmas az egész.
Vannak olyan pillanatok a darabban, amik teljesen áttörik a negyedik falat. Például rögtön az elején a Döbrösi Laura által játszott Patika karaktere engedi be a nézőket a saját nappalijába. Ezt nem lehet filmen megcsinálni, de azért vannak benne olyan kis gegek, amiknek megpróbáltuk a filmes megfelelőjét kitalálni.
A két hetes forgatás átlagosnak számít, szándékosan volt ilyen rövid, vagy időszűkében voltatok?
Nagyon ki volt számolva az időnk, de ezt tudtuk előre, igazából magunknak szabtunk egy erős korlátot. Én még ennyi idő alatt nem forgattam másfél órás mozifilmet, viszont azáltal, hogy a színészek kívülről-belülről, pontról pontra ismerték, hogyan működnek ezek a karakterek, minden sokkal egyszerűbb volt. Sokat próbáltunk a filmre is, így lett lehetséges a feszített tempó is.
A színészek a darabban egymást rendezték, nem nehéz ilyenkor rendezőként bejönni a képbe és érvényesíteni az elképzeléseidet?
Itt nagyon fontos volt, hogy rögtön az első nagy közös beszélgetés után megvolt köztünk a bizalom. Teljesen elfogadott a társulat, tulajdonképpen ötödik tag lettem. Mind a négyen látják, hogy értem, hogy miről szól, miért jó az Egykutya storyja, egyeznek az elképzelések. Sok próba arról szólt, hogy mit miért csinálnak a színpadon, el kell-e mondani valamit a filmben, vagy elég megmutatni, lehet-e rövidíteni vagy másra cserélni.
Jellemzően kollaboratív stílusban dolgozom, és nem is szeretem előre eldönteni, milyen lesz a film minden egyes kockája. Persze ezzel nem azt mondom, hogy nincs vízióm, de kimondottan szomorú lennék, ha pont olyan lenne egy film, ahogy azt az elején elképzeltem. Ha nyitott maradok, akkor könnyebben meghallom, ha valakinek jobb ötlete van, mint nekem. Ilyen esetekben nekem semmi más dolgom nincs, mint inspirálni, aztán ott állni szűrőként és azt mondani, hogy igen, ezt beépíthetjük, belegyúrjuk a filmbe.
Mindig történik valami a forgatás alatt, jön egy improvizáció, egy ötlet a jelmez- vagy a díszlettervezőtől, az operatőrtől, ami egyszer csak megemeli a történetet. Gyönyörű, amikor sok különböző elképzelés összeáll és mind egyfelé gondolkozunk.
A Mindenki kapcsán ismerte meg a neved az ország, de azóta leforgattad többek között a Foglyokat, A legjobb játékot és az Unokát is. Ezek mindegyike más műfaj, melyik áll a legközelebb hozzád?
A mából visszatekintve úgy gondolom, hogy mindegyik filmemben megjelenik valamilyen a társadalmunkat foglalkoztató téma. Igazából egy-egy mikrovilágon keresztül igyekszem arról beszélni, hogy mi van velünk, emberekkel, egymás között vagy társadalmi szinten. Nem is feltétlenül csak Magyarországon, sokkal inkább univerzális szinten, miként élünk együtt a modern világban, és hogyan próbálkozunk nem megőrjíteni egymást. Szerintem az Egykutya is ilyen, sokszor feloldhatatlan kérdéseket dolgoz fel, amik mindenkit érdekelnek.
Az egyik interjúban azt mondtad, hogy az Egykutya közönségfilm, de van benne annyi szerzőiség, hogy fesztiválra is illene. Szerinted meddig lehet elmenni egy közönségfilmben úgy, hogy a szerzőiség ne sérüljön?
Én nem különíteném el a kettőt. Én általában azokat a filmeket szerettem, amik nagyon egyben vannak. Amelyek erősen képviselnek egy stílust vagy világnézetet és közben teljesen beszippantanak a történetükkel. Az Egykutya nagyon dialógus- és sztorialapú film, óriási dumák vannak benne, miközben feszültséggel teli. Egy korai tesztnézőnk nagyon kedvesen azt mondta, hogy „olyan, mintha Hitchcock rendezett volna egy Woody Allen filmet”.
Nyilván, ha a forgatás alatt a cannes-i filmfesztivál járt volna a fejemben, akkor pár dolgot máshogy csinálok, viszont akkor lehet, hogy számos mozinézőt elidegenítek a történettől. Úgy érdemes ezt elképzelni, mintha más nyelven szólalnánk meg. Pici gesztusokkal jelezzük a nézőknek, hogy itt nem lazíthatnak, kicsit jobban kell figyelni, mert minden részletnek jelentősége lesz. Az Egykutya úgy van összerakva, hogy amikor másodszor nézed meg, akkor jössz rá egy csomó mindenre: például, hogy az elejétől kezdve minden egyes mondatban ott van a legvége is.
Szilágyi Zsófia: Vicces tud lenni, amikor az emberek a lényeg helyett elmerülnek a lényegtelen dolgokban
Akkor nem “egyszernézős” film.
Szerintem minimum kétszer nézős. Én is legalább háromszor láttam a darabot, mielőtt egyáltalán elkezdtem dolgozni a filmverzión.
Ezt a cikket a Subscribe with Google jóvoltából olvashatod díjmentesen december 7-éig!
Van még olyan társadalmi probléma, amivel szívesen foglalkoznál egy következő filmben?
Nagyon sokszor jutok vissza ahhoz a gondolathoz, hogy mi emberek együtt, összefogva vagyunk képesek csodát tenni. Őszintén gondolom, hogy az emberiség történetében az individualizmus egy óriási tévút, és nagyon furcsa lesz egyszer visszatekinteni erre az időszakra - ezért is vicces, hogy pont egy reklámügynökségben ülünk. De az ACG talán ilyen szempontból is egy különleges reklámügynökség, viszont sajnos a reklámszakmának, a kapitalizmusnak és a fogyasztói társadalomnak elég nagy szerepe van abban, hogy elkezdtük elhinni: csak az értékes, aki különleges, más, aki kiemelkedik a tömegből.
Én a filmjeimmel szeretném egy kicsit arra tolni a társadalmi diskurzust, hogy rájöjjünk arra: évezredeken keresztül tudtunk úgy élni társadalomban, hogy nem az Én volt a lényeg, és nem abban találtuk a kielégülést és az értéket, hogy különbözzünk, hogy versengjünk, hanem pont abban, hogy megfogjuk egymás kezét, összeadjuk az energiáinkat, és együtt csináljunk valamit. A filmezéshez kapcsolódó összes jó élményem is jellemzően közösségi élményekhez köthető: amikor sok ember együtt egyszerre, egy pillanatban jó irányba mozdul, amiből csoda születik. Az erről a jelenségről szóló történetek foglalkoztatnak igazán.
Szerinted milyen irányba halad a világ ilyen téren? Van még remény?
Nagyon reménykedem abban, hogy igen, van. Szerintem egy megvilágosodás előtti pillanatban vagyunk. Még nem látjuk, hogy milyen jó nekünk, hogy mennyire könnyen lehetne sokkal tartalmasabb és szebb az életünk. Már mindenünk megvan hozzá, csak még át kell kapcsolni azt a bizonyos kapcsolót. Az emberiség szeret átesni a ló túloldalára, aztán visszaül a lóra és megtalálja magát.
Említetted a kapitalizmust és az énközpontúságot, nekem erről a TikTok jut eszembe, ahol az összes tartalomban az egyén van a középpontban. Nem veszélyezteti a szakmátokat az ilyen felületek népszerűsége?
Amikor én tizenéves voltam, a világ legmenőbb foglalkozása volt a filmrendezés., Szerintem most már ezt kevésbé mondhatjuk el. Már nem kapcsolódik hozzá rocksztár feeling, közben feljött a videojáték tervezés, amivel óriási tömegeket lehet elérni, hosszú, nagy ívű történeteket elmesélni.
Én hiszek abban, hogy az emberi agynak szüksége van arra, hogy hosszan elmerüljön a dolgokban. Lehet, hogy ma már egy kicsit máshogyan lehet ezt elérni a közösségi média által generált figyelemzavar miatt, de attól még el lehet érni.
Nem gondolom, hogy a könyvek, regények ki fognak veszni, ahogy a nagyjátékfilmeknek is mindig lesz helye szerintem. Sőt, láthatjuk is, hogy a binge-elhető, összefüggő történetű sorozatok, amikből 9 órát kell megnézni, hogy megkapj egy ívet, nagyon népszerűek. Miközben nagyot mennek a 20 másodperces Insta-storyk vagy TikTokok is. Szerintem inkább arról kell beszélni, hogy ennek hol van az addikció része.
Egy angliai mestered tanácsolta neked, hogy rendezni kell akkor is, hogyha nem kapsz érte pénzt. Te mit mondanál annak, aki most szeretne filmrendező lenni?
Nehéz dolguk van a kezdő rendezőknek, de közben mégis könnyebb, mint nekünk volt akkor, mikor még nem voltak normális, okostelefonos kamerák. Valójában tényleg nem lehet máshogy jól megtanulni a rendezést, mint azáltal, hogy az ember csinálja - rosszul. És aztán egyre jobban. A nagy kedvenc rendezőimről is - Edgar Wright és Steven Spielberg - lehet tudni, hogy már gyerekkorukban kamerával rohangáltak és dirigálták a barátaikat.
De ha más művészeti ágat nézünk, ott van Vincent van Gogh, aki megfestett 900 képet, mire 37 évesen meghalt. Azért a végén már egész jókat festett. (nevet) Nem azt mondom, hogy ez a jó élet, hiszen ő sem ért szép véget, de még most is emlékszünk rá. Ő is csinálta, és nem kapott érte fizetést.
Végszóként: te kinek ajánlanád az Egykutyát, milyen szlogennel hívnád őket be a moziba?
Azzal a “szlogennel”, hogy lehetőleg semmit ne tudjanak a filmről. Úgy a legjobb élmény, ha teljesen tiszta lappal ül be rá az ember. Egyébként mindenkinek ajánlom, azoknak biztosan, akik szerették az eddigi filmjeimet. Azoknak is, aki szeretik a független színházi előadásokat, vagy akinek volt valaha olyan barátja, akit már nem látott évek óta, és nagyon kíváncsi rá, hogy mi lehet vele, és szomorú amiatt, hogy megszakadt a kapcsolat.
