előfizetésem
Hírlevél
Ő volt Amerika legmeghatározóbb First Lady-je, aki férje halála után sem volt hajlandó eltűnni
Ha ma élne, Eleanor Rooseveltet valószínűleg túl hangosnak, túl autonómnak, túl politikusnak bélyegeznék. Olyan nőnek, aki „nem marad a helyén”, aki túl sokat beszél, túl sok mindenbe beleáll, és sosem hajlandó alkalmazkodni. A 20. század első felében azonban pontosan ugyanezek a tulajdonságok tették őt az egyik legfontosabb női közszereplővé világszerte. Senki nem tudta elhallgattatni, és utólag sok hálával tartozunk ezért a valaha élt egyik legkitartóbb nőnek.
Eleanor Roosevelt 1884-ben született New Yorkban, egy befolyásos, de érzelmileg sivár családba. A Roosevelt név rangot, kapcsolatokat és elvárásokat jelentett. Azt hihetnénk, hogy a név megvédte őt minden nehézségtől, Eleanor gyerekkora azonban tele volt veszteséggel. Fiatalon elveszítette mindkét szülőjét, és egy szigorú nagymama nevelte tovább, aki a fegyelemre, visszafogottságra és alkalmazkodásra tanította. A kislány, akit kortársai félénknek, csúnyácskának és ügyetlennek írtak le, korán megtanulta, hogy a női jelenlét ideális formája a csend.
Nem meglepő tehát, hogy amikor 1905-ben feleségül ment távoli unokatestvéréhez, Franklin D. Roosevelt-hez, mindenki számára magától értetődő volt a szereposztás. Eleanor lesz a támogató feleség, a reprezentatív first lady, a háttérben mosolygó asszony. A politikai ambíciók, a nyilvános megszólalás, a hatalom gyakorlása mind a férj terepe voltak.
A házasság, amiből ma minden nő menekülnie
Eleanor és Franklin házassága kívülről stabilnak és sikeresnek tűnt, belül azonban egyre inkább érzelmi távolság jellemezte. Amikor Eleanor tudomást szerzett férje viszonyáról Lucy Mercerrel, a kapcsolat gyakorlatilag megszűnt klasszikus értelemben vett házasság lenni. Együtt maradtak politikai okokból és a családi elvárások miatt, de Eleanor számára ez volt az a pont, ahol a háttérszerep végleg tarthatatlanná vált. Ahelyett, hogy elvált volna, elkezdett önálló életet építeni a házasságon belül.
A feminista pszichiátria úttörője volt Karen Horney, aki hülyét csinált Freudból is
Majd amikor Franklin Roosevelt 1933-ban az Egyesült Államok elnöke lett, Eleanor teljesen újraértelmezte a first lady szerepét. Nem volt hajlandó díszletként mosolyogni férje mögött. Első tenndői között szerepelt, hogy sajtótájékoztatókat tartott kizárólag női újságíróknak, hogy támogassa a női jelenlétet a médiában. Heti újságcikket írt My Day címmel, amelyben nyíltan beszélt szegénységről, faji megkülönböztetésről, női munkáról, társadalmi igazságtalanságról.
Utazott, terepre ment, bányászokkal, munkanélküliekkel és afroamerikai közösségekkel találkozott, ami akkoriban nagy botrányt keltett. Sokan felháborítónak tartották, mások szerint pedig korántsem viselkedett first ladyhez méltóan, de valójában csak azt tette, amit addig senki: saját hangon szólalt meg.
Túlságosan is ösztönös volt
Eleanor Roosevelt nem volt kényelmes figura.
Nyíltan kiállt a faji szegregáció ellen egy olyan korban, amikor ez politikai öngyilkosságnak számított. Támogatta a dolgozó nőket, miközben a közvélemény szerint a nőknek vissza kellett volna térniük a konyhába. Erről persze hallani sem akart, és a tömeg minél többet kritizálta, ő annál hangosabb volt. Kicsit sem próbált „kellemes” lenni. Nem akart mindenkinek megfelelni, és ezért sokan nem is szerették. Mindeközben egy fojtogató házasságban lavírozott, míg özvegy nem lett. Franklin Roosevelt halála után Eleanor végre formálisan is kilépett az elnök feleségének szerepéből.
És ekkor megtörtént az, amire senki sem számított. A first lady ahelyett, hogy visszavonult, még aktívabb lett. Az Egyesült Államok delegáltjaként részt vett az ENSZ munkájában, és kulcsszerepet játszott az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának kidolgozásában 1948-ban. Egy olyan dokumentumban, amely máig alapvetésnek számít, ott van egy nő kéznyoma, akit eredetileg arra neveltek, hogy maradjon csendben.
Jó példa Eleanor Roosevelt története?
Eleanor Roosevelt nem ikonként indult. Nem volt karizmatikus fiatal lázadó, nem volt botrányhős, nem volt forradalmár alkat. Egy nő volt, aki lassan, fájdalmas tapasztalatokon keresztül jött rá, hogy a láthatatlanság ára túl magas. Ezért az ő története azoknak a nőknek szól, akik párkapcsolatban, családban, munkahelyen próbálnak egyensúlyozni. Akiknek azt mondják: maradj csendben; ne akarj túl sokat; ne kérdezz semmit.
Eleanor Roosevelt sem azért lett történelmi alak, mert hibátlan volt, és mindig tökéletesen lépett fel a nyilvánosság előtt, hanem mert nem volt hajlandó összezsugorodni. És talán ez az egyik legaktuálisabb üzenet, amit ma nekünk adhat: nem kell eltűnni ahhoz, hogy elfogadjanak. Lehet, hogy pont az a dolgunk, hogy láthatók maradjunk minden szerethető és kevésbé szerethető tulajdonságunkkal együtt.
