előfizetésem
Hírlevél
Ott Anna bookazine-ját minden anyának el kell olvasnia, aki valaha is kételkedett magában
Anyaság. Egyetlen szócska, mégis képek, érzések, prekoncepciók és elvárások hada zúdul ránk, ha meghalljuk – mindezt a pillanat törtrészében. Az évtizedeken át a társadalomba kódolt anyakép ugyan repedezik, sőt számos területén komoly változásokat értünk el, bizonyos tabuk és elvárások szinte átírhatatlannak tűnnek. És e kavalkád hatására, ahol pro és kontra érvek feszülnek egymásnak a közösségi médiában, az anyák azok, akik horgonyt vesztve hánykolódnak, vagy a teljes magányba fagyva próbálják összeszedegetni személyiségük elvesztett darabkáit. Mert gyakran elfelejtjük: az anyaság „csak” egy részünk. A nőt is tölteni kell.
Éppen ezért vállalkozott Ott Anna a Könyves Magazinnal összefogva arra a feladatra, hogy szakértőkkel, írókkal és ismert emberek személyes tapasztalataival vágjanak neki az anyaság komplex témájának bemutatásának. Helyet kap az anyai elmagányosodás kérdése, az anyává válással megérkező identitásválság, a dolgozó anya és az ezzel járó bűntudat jelensége, és persze ezekre reflektáló szépirodalmi művek is. Ha te is sokszor találod magad olyan helyzetben, amikor azt érzed, neked „ezt senki nem mondta”, akkor ez a bookazine neked szól. Hogy bármikor levehesd a polcról – mert anyaként is ér segítséget kérni.
Amióta anya vagy, megváltozott az olvasás jelentése, minősége számodra? Nagyobb kiszakadást jelent?
Értékesebbé vált, sőt már maga az idő is, hogy meg tudom-e oldani, hogy leüljek olvasni, hiszen sokkal nagyobb szervezést és több energiát igényel önmagamtól. De a kapcsolatunk is megváltozott: még erősebbnek érzem azt a megtartó erőt, amit nekem mindig is jelentett. A lelkemnek, szellememnek nagyon fontos, hogy van egy „hely”, ahova visszahúzódhatok, ahova elbújhatok feltöltődni, hogy mindig a kezemben van egy eszköz, amivel megnyugtathatom magam, megtalálhatom a saját hangomat, a belső egyensúlyomat. És mivel a munkám is ez, hiába jelent néha komoly logisztikát például az esti könyvklub megtartása, hiába érzek bűntudatot is miatta, hiszen nem érek haza altatásra, az a feltöltődés, amit ad nekem, lehetővé teszi, hogy teljesen más állapotban menjek haza, mint ahogy eljöttem.
A szülés után hogyan került vissza az olvasás a rutinodba: akár hobbiként, akár munkaként?
A legelején - mivel egy jól alvó volt a kisfiam - több időm volt olvasni, mint előtte: néha hangosan olvastam neki a saját regényeimből, hogy hallja a hangom, miközben a mellkasomon alszik, én pedig töltekezem. Nem vagyok benne biztos, hogy minden könyvre teljes mértékben tudtam koncentrálni vagy értelmezni, de szükségem volt az olvasásra, hogy megtartsak valamit a régi életemből.
A munkát négy hónapos korában kezdtem el, egy beszélgetést vezettem a Hadikban Beton.Hofival és Vitáris Ivánnal: furcsa érzés volt, mert annyira más identitás az anyaság… Itt ez a rapper fiú, aki be fog futni, én pedig az igazi babaillatból érkezem. Azt éreztem, nincs itt helyem, vagy legalábbis most nem itt kell keresnem. Erős élményem ebből az időszakból, hogy annyira megváltozott minden – leginkább én –, hogy azt gondoltam, ha minél hamarabb visszatérek az identitásomat legerősebben formáló dologhoz, a könyvekhez, a munkámhoz, visszakapom önmagamat.
Fájdalmas felismerésként érkezett meg, hogy nem: nem okozott igazán örömöt, nem hozott szabadságérzést. Persze, jó volt tudni, hogy még mindig meg tudom ugrani azokat a kihívásokat, amiket korábban, de minden figyelmem, gondolatom, érzésem otthon volt a kisfiammal. Ezt nagyon nehéz volt balanszban tartani. Fél éves volt a fiam, amikor elkezdtem az online könyvklubokat, mert miután lefektettem őt, este kilenctől tudtam dolgozni: kapcsolódtam másokkal a könyveken keresztül.
Anya vagyok, de néha úgy szeretnék egyedül lenni - szégyelljem magam ezért?
Nagyon sok anyát sújt a bűntudat, amikor a munka visszakerül a képbe: bűntudatot éreznek, ha dolgoznak és nem a gyerekükkel vannak, de amikor vele töltenek időt, hiányzik a munka… Te tapasztaltál hasonlót?
A kezdeti időszakban nem, mert direktben nem vettem el a közös időnkből a munka javára. A bűntudat mostanában kezd bekúszni az életembe, ahogy nő és távolodunk: én dolgozom, ő óvodás lett, így felértékelődött az a kevéske idő, ami a miénk délután, és nagyon nem mindegy, mit kezdek vele. De azt gondolom, az mindig is bennem marad mint anyában, hogy jól csinálom-e, elég-e az, amit teszek, elérhető vagyok-e számára stb. De hiszem, hogy csak akkor tudok jó anyukája lenni a gyerekemnek, ha a saját, felnőtt szellememet kielégítem és én jól vagyok mentálisan.
Neked mi volt az az élményed, ami kapcsán először megfogalmazódott benned az, hogy ezt senki nem mondta? Mi volt az a helyzet vagy gyökérok, ami kiváltotta belőled az igényt és az elhatározást, hogy ezekről beszélni szeretnél?
Nekem egy gyönyörű szülésem volt, ráadásul három héttel korábban, teljesen váratlanul érkezett a kisfiam gyorsan, szinte fájdalommentesen. Sem lelkileg, sem testileg nem viselt meg igazán. Három napig ebben a kis burokban voltunk a babámmal a kórházban, majd hazaengedtek. Én ekkor realizáltam, hogy nekem nem mondta senki, hogy ez idő alatt kell anyává változnom, elfogadnom a régi énem változásait, elgyászolnom a korábbi életemet, és felkészülni az újra… Talán nem vettem egészen komolyan, hogy ennyire meg fog változni minden, hogy én ennyire meg fogok változni.
És nem arról beszélek, hogy nem leszek kipihent, hogy fájdalmaim lesznek, számos bizonytalanság vesz majd körül, sokat fog sírni a gyerek, hanem a személyiségemben bekövetkezett változások borítottak meg, hogy milyen mélységekben kell alkalmazkodnom az új élethelyzethez. És amikor a munkám során beszélgettem az írókkal, és felmerültek ezek a témák, észrevettem, hogy szívesen megosztják a tapasztalataikat és a saját történetüket, és hogy mennyire kettős a gyerekvállalást, a gyermek születését övező érzelem- és élményvilág.
Rájöttem, hogy az emberek igenis szeretnének erről beszélni, mégsem esik szó róla úgy igazán, őszinte mélységében. Mindenkinek megvan a saját története, amiről szívesen mesél, és izgalmas megélni, hogy vannak univerzális és egyetemes pontok, amelyek senkit nem kímélnek, azonban nagyon más megoldókulcsokat találunk hozzájuk. És persze felmerült bennem az is, hogyan képesek gyerekek mellett alkotni és csodálatos műveket írni, amikor nekem néha az is kihívás, hogy a drogériába eljussak…
Az ember hajlamos nagyon magányosnak érezni magát ezekben a helyzetekben, és számomra egy nagyon megerősítő, megtartó tapasztalás, hogy nem azért érzem a magányt, mert béna vagyok, hanem mert ez mindannyiunkkal megtörténik.
Én azt tapasztalom, hogy legyen szó bármilyen nehezebb témáról, ha őszinte érdeklődéssel rákérdezünk valakinél, nagyon szívesen mesél róla az illető, és érezni, ahogy megnyílik és vágyik arra, hogy beszélhessen róla, hogy megoszthassa, hogy ne érezze magát egyedül vele. Annyira nincs ezekre tér, hogy egy kérdés után ömlik a szó a másikból…
Abszolút. Most már azt mondhatjuk, hogy lehullott az anyaságról a rózsaszín fátyol, és a szülővé válás árnyoldaláról is lehet beszélni, de engem nagyon frusztrált a terhességem alatt és a szülés után, hogy a közösségi médiában csak kétféle profillal találkozik az ember: ami idealizálja az anyaságot, és úgy tűnik, annak az anyának semmi nehézsége nincsen, nem kihívás a gyerekvállalás, csodálatosan neveli a gyerekét stb., a másik típusú profil pedig folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy ez a világ legnagyobb szívása, nem lehet elbírni, túl nő az emberen…
Valójában mindkettő igaz, egyik sincs a másik nélkül, de mintha nehezen látnánk együtt a kettőt, mintha csak az egyik opció létezhetne és kész. A beszélgetések során is azt éreztem, hogy jó és fontos felvállalni a nehézségeket, de minden esetben megjelenik az is, hogy semmi pénzért nem cserélné el az ember. A kettő együtt igaz. A bookazine-ban Orvos-Tóth Noémivel beszélgettünk hosszan erről a kérdésről, és rájöttem, hogy számomra az anyaságomban talán a legmegterhelőbb ez a sok, ellentétes érzés megtartása volt: hogy egyszerre lehet jelen minden érzés két végpontja, vagy pedig nagyon gyorsan és hirtelen válthatják egymást. Szerintem ez a szülőség legkülönlegesebb része.
Ez a tapasztalás az életed többi területére is átszivárgott?
Olyan értelemben igen, hogy más helyzetekben is éberebb, érzékenyebb vagyok arra, mennyire fárasztó gyorsan átcsúszni egyik állapotból a másikba, mert sok esetben nincs meg a zsilipelés: hirtelen kell a szerepeim között váltani, más érzésekkel dolgozni, máshogy képviselni magam, és nincs egy átmenet, csak durva váltás. Ez borzasztóan kimerítő.
Az jutott eszembe, amikor elolvastam a bookazine-t, hogy egy anyasággal kapcsolatos mentális kislexikont tartok a kezemben. A bennem felmerülő érzések, gondolatok mentén válogathatok a cikkek, témák és műfajok között. Honnan jött az ötlete?
A kicsit romantikus válaszom az, hogy Valuska Lacival, a Könyves Magazin alapítójával hiszünk az írott szóban: mindketten olvasó emberek vagyunk, és azt szeretjük, ha egy-egy történetet elolvashatunk, kézbe vehetünk. Emellett egy szerkesztésbeli érv is volt, hiszen vannak olyan fontos, az anyaságot érintő témák, amelyek felmerültek már egy-egy podcast epizódban a beszélgetőpartnereimmel, és szakértő véleményére lett volna szükség, hogy jobban kibontsuk, megértsük, de nem a podcast formátuma a legideálisabb hozzá.
Emellett volt egy nagyon erős személyes megélésem: ha kérdések merülnek fel bennem az anyasággal kapcsolatban bármilyen területen, nem tudok mihez nyúlni, nincs mit olvasni. Nincsenek emberi történeteink, amelyek bemutatnák ezt az állapotot vagy kézzelfoghatóvá és érthetővé teszik. Ezért egy olyan kiadványt akartam, ami segíthet az anyáknak.
A kiadvány egy hosszabb, személyes írásoddal kezdődik, amelyben bepillantást engedsz a saját anyaságodba, illetve a gyerekkorodba – ezzel együtt pedig az édesanyád anyaságába. Részletesen leírsz egy helyzetet, amikor tudatosult benned: egyszerre vagy már valaki édesanyja, miközben valaki lánya is. Hova jutott ez a felismerés benned, hol vagy te ebben a viszonyrendszerben?
Azt gondolom, az ember akkor nő fel igazán, ha saját családja lesz, ha szülővé válik. Ekkor tudunk véglegesen kilépni a gyerekszerepből, és átváltozni egy független felnőtté. Ezek a változások azonban sokszor nagyon fájdalmasak. Bennem elért oda ez a folyamat, hogy lehetek egyszerre valaki lánya és valaki anyukája is, és közben lehetek teljesen önazonos.
De nekem sok önismereti munkára volt szükségem, hogy megtaláljam a belső hangomat, a saját egyensúlyomat abban, hogy a két nagyon különböző szerep hogyan fér meg egymás mellett: hogy egyikről sem kell lemondanom a másikért cserébe, egyiket sem kell túlhangosítani, mert mindkettő én vagyok – egy-egy részem. Sokszor ugyan konfliktusban állnak egymással, de valahogy mégis meg lehet szelídíteni őket, megtanulni velük együtt élni.
Magányosak a magyar édesanyák, ezen változtatna az Önfejlesztő Anyák Közössége
A bookazine-ban megjelenő kérdéskörök erősen tabusítottak, vagy legalábbis nem beszélünk róluk eleget. Mi az a téma, amely a leginkább megmozgatja az olvasókat, a közönségedet?
Nagyon hálás vagyok a személyes üzenetekért és hogy a bizalmukba fogadnak az olvasók. A „legnépszerűbb” téma az anyaság és munkaerőpiac kérdése: szabad-e egyáltalán dolgoznia egy anyának, és ha igen, mennyi munkát vállalhat. De az is sokakat megmozgat, hogy a gyerekvállalás során az apa szempontjából kevésbé drasztikus a változás: ő a szülést követő egy-két hét elteltével visszamegy dolgozni, a nő pedig otthon marad egyedül a megváltozott lelki és testi állapotával, a vadonatúj élethelyzettel és az „egyedül vagyok” érzéssel.
Ez rengeteg – ha nem minden nőt – érint. Egy kedves lány írta nemrég, hogy a második babáját várja, amely döntéshez nagyban hozzájártul a podcast, mert felismerte, hogy nem ők csinálnak rosszul dolgokat a gyereknevelés kapcsán, nem csak náluk vannak konfliktusok, nem csak ők néznek szembe megugorhatatlannak tűnő kihívásokkal, hanem mindenki. Ezért elkezdtek terápiára járni, beszélgetni egymással a nehezekről is, és látható változás történt. Szóval amit te is említettél, hogy már annak óriási ereje van, ha segítünk valakinek megnyílni a nehézségeiről, a saját esendőségéről, félelmeiről, fájdalmairól, ha kapcsolódhat a téma által másokhoz. Már ez ad egy kapaszkodót.
Mióta anya vagy, szakmailag is előtérbe kerültek az ezzel kapcsolatos témák, könyvek, közösségek. Vannak további projektötleteid ennek kapcsán?
Jelenleg irodalomterápiát tanulok a Pécsi Tudományegyetemen, most fogok diplomázni. A szakdolgozatom részeként egy valódi irodalomterápiás csoportmunkát kell végig vinnem facilitátorként, aminek a témája az anyaság, hiszen ezzel foglalkozom az elmúlt években – nem csak a magánéletemben, hanem irodalmi szövegek kapcsán is. Miközben összeraktam a hét alkalom szövegeit és gyakorlatait, rájöttem, milyen csodálatos ez a folyamat és hogy mindenképpen szeretnék ilyen csoportot indítani a jövőben.
Ráadásul, amikor elmentem hospitálni egy ilyen csoportfoglalkozásra, hangossá vált számomra, mennyire nagy szükség van arra, hogy az anyák, a nők elmesélhessék a saját történetüket egy megtartó, bizalmi közegben, ahol őszintén elmondhatják, hogyan érzik magukat és milyen kihívásokkal küzdenek. Úgyhogy jövő ősztől szakmai szempontból még nagyobb hangsúlyt fog kapni nálam az anyaság témája.
