Szigorú terv nélkül, negyvenévesen kezdte újra életét Los Angelesben a magyar házaspár

Tizennégy évvel ezelőtt egy tabáni kutyasétán dőlt el, hogy megváltozik az életük. Ez volt az a pillanat, ami végül Los Angelesig repítette őket. Kontraszty Lilla és Fodor Attila (Kevin) negyvenévesen hagyták maguk mögött a budapesti életüket, hogy Hollywoodban kezdjenek mindent elölről.

Attila filmzeneszerző, sound designer és szoftver architect, feleségével közös céget alapítottak. Lilla emellett a nagyapja, a legendás festő, Kontraszty László életművét is gondozza. Interjúnkban arról meséltek, milyen egy görcsös terv nélküli, de nagyon bátor újrakezdés.

Milyen volt a pillanat, amikor eldöntöttétek, hogy másik országba költöztök?

Lilla: Mindketten negyvenévesek voltunk és sokat gondolkodtunk azon, hogyan szeretnénk élni az életünket. Sétáltattuk a kutyánkat a Tabánban, és arról beszélgettünk, hogy ha a magánnyugdíjpénztári vagyont államosítják, akkor Magyarország helyzete valószínűleg elég kilátástalan. Akkor körvonalazódott a gondolat, hogy egy másik országban próbálunk szerencsét.

Attila Sikeres volt a zenei karrierem, nagyon szerettem az underground színteret, az embereket, a közeget, DJ-ként – Fine Cut Bodies néven – rengeteget turnéztam, Ausztráliától Amerikán át beutaztam a világot, de egy idő után úgy éreztem, kicsit elfáradt a dolog, jobban vágytam a stúdióba, mint a klubokba. Ráadásul bár mindig vannak érdekes, kreatív irányvonalak, azért ez az egykor underground kultúra is kommercializálódott, belesimult az elvárásokba.

Ami egyébként egy teljesen normális folyamat, csak számomra kicsit a hajtóerő veszett el. Egyre inkább a zeneszerzés felé fordultam: reklámzenéket, dokumentumfilm-zenéket írtam, aztán Ipacs Gergely felkért az egyik legelső interaktív online tévésorozat, a Chili és Mangó zenéjének megírására.

Ötvenezer forint a háziorvos, de van otthon medence és őr: ilyen az élet magyarként Floridában

Meddig volt izgalmas a partik világa?

Attila: Szerintem Magyarországon a ‘90-es évek végére, 2000-es évek elejére ért be ez a dolog, én úgy érzem ez volt egy igazi aranykor. Ekkor már kommerciális méretű elérése volt, de még nem kellett megalkudnia a benne élő művészeknek, szervezőknek, mindenki csinálhatta, amiben hitt. Én tíz évig a Tiloson (Nagával az Ablak-a-Dubra), hat évig pedig a Petőfin (Kvark Depó néven) is csináltam rádióműsort – ez utóbbi, ha belegondolok, teljesen nonszensz dolog volt.

Az, hogy a Tilosban a szabadság alap volt, az egy dolog, de hogy a Magyar Rádióban sem akart senki beleszólni, hogy milyen, nem feltétlenül könnyen emészthető zenék szólnak a műsoraimban, az óriási bizalomra utalt.

Hogyan dőlt el, hogy melyik ország lesz a befutó?

Lilla: Kiraktunk egy világtérképet a tabáni lakásunk falára. Elég gyorsan egyértelművé vált, hogy számunkra angol nyelvterületek jöhetnek szóba. Ausztráliát hamar elvetettük, mert rájöttünk, hogy oda soha senki nem fog eljönni meglátogatni minket. New York és San Francisco is szóba kerültek, de a 2010-es évek közepére San Francisco már nagyon más hely volt ahhoz képest, mint amilyennek mi megismertük. Az IT-szektor átrajzolta a várost; az általunk kedvelt független, underground művészvilág képviselői kiszorultak.

Attila: Régen sokat játszottam ott warehouse-okban, ahol művészek éltek együtt, és 2003-ban közösen mentünk ki a Burning Manre is San Francisco-ból. Szóval Kalifornia hangulatát nagyon szerettük, Los Angeles pedig adta magát, mert ott megvan a film- és zeneipar, na meg a tech-ipar is.

Volt konkrét tervetek arra, mit fogtok ott csinálni?

Lilla: Nem volt kész tervünk, és nem volt előre megszervezett munkahelyünk. Mindketten az informatika világából érkeztünk: Attila tizenegy éves korában kezdett programozni, mielőtt DJ, majd zeneszerző lett, én pedig 15 éven át egy budapesti IT-cégnél dolgoztam HR-területen. A jövőre vonatkozó terveink is ebből a közös háttérből nőttek ki. Mi úgy futottunk neki, hogy Amerikában fogunk élni, nem próbaként vágtunk bele.

Egy Spanyolországban élő magyar elárulta, mennyibe kerül az élet odakint a hazai viszonyokhoz képest

Nem egyszerű csak úgy kiköltözni Amerikába. Hiányzik egy láncszem, a zöldkártya?

Lilla: Ez az egyik legvalószerűtlenebb részlete a történetnek. 2012-ben belefutottam egy hirdetésbe, a zöldkártya-lottóról, akkor még papír alapon kellett jelentkezni. Szóltam Attilának, hogy próbáljuk meg.

Attila: Én csak legyintettem, „jó… persze!”.

Lilla: Beadtuk a jelentkezést, és legnagyobb meglepetésünkre Attilát azonnal kihúzták, és mivel már házastársak voltunk, én is automatikusan ugyanazt a státuszt kaptam. A követségi interjú után megkaptuk az engedélyt, ami azt jelentette, hogy hat hónapunk volt belépni az országba, különben ez a lehetőség elvész – ezért őrült tempójú készülődés indult.

Milyen volt az első időszak Los Angelesben?

Lilla: Mi tiszta lappal kezdtünk új életet, elfogadtuk, hogy kezdetben sokkal szerényebb körülmények között fogunk élni. Nem érdemes úgy érkezni meg egy ilyen drága városba, hogy rögtön medencés házban fogok lakni. Nagyon pici, nagyon kopott kis lakást béreltünk, amit főleg használt bútorokkal rendeztünk be. Az éjjeliszekrényünk hónapokig egy kartondoboz volt.

Bíztunk abban, hogy a meglévő képességeinket az amerikai színtéren is tudjuk majd alkalmazni. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű volt – iszonyú nehéz volt. Ha valaki nemcsak felnőttként, hanem negyvenévesen vált kultúrát, amikor már annyi mindent megcsinált a saját hazájában, az egy egészen más kihívás.

Mi volt a legnagyobb kulturális sokk, és volt bevált stratégiátok?

Lilla: Az amerikai networking-kultúra. Itt az emberek azért mennek el rendezvényekre, hogy ismerkedjenek, bemutatkozzanak és kapcsolatokat építsenek jövőbeli együttműködések reményében. Magyarországon ilyesmivel nem találkoztunk. Otthon inkább meghívásos rendezvények voltak akkoriban. 2015-ben még papír névjegykártyát nyomtattunk, amihez egy USB kulcsot csatoltunk Attila zenéivel.

Az egyik rendezvényen megismerkedtünk egy neves zeneszerzővel, Roque Banosszal, aki többek között Spike Lee Oldboy című filmjében is dolgozott. Ő később bevonta Attilát egy nagy film sound designer csapatába. Ezzel egy időben próbáltuk IT-területen is megvetni a lábunkat, közös vállalkozást alapítottunk. Az első nagy ügyfelünk a Roland volt. Attila software architectként kezdett dolgozni a Roland Cloud projekten egy nemzetközi fejlesztői csapattal.

Van egy tipikus magyar kép Los Angelesről – hollywoodi csillogás, felületesség. Mennyire fedi ez a valóságot?

Lilla: Nekem is pontosan ez a kép élt a fejemben korábban. Valójában Los Angeles nagyon-nagyon sokszínű, rengeteg különböző kulturális terület fér meg egymás mellett. A város maga egyáltalán nem annyira csillogó, mint ahogy elképzelik. Keményen dolgozó emberek élik a mindennapjaikat számos iparágban próbálva érvényesülni, és a filmiparban csak keveseknek van akkora szerencséjük, hogy igazán sikeressé váljanak. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének elképesztően tehetségesek - csak itt annyira sok a profi, hogy óriási a verseny, és nehéz kitűnni.