Te is sokszor lefagysz feszült helyzetben? A szakértő szerint ezért csinálja az idegrendszered
A legtöbben ismerjük a stressz jól látható jeleit: felgyorsult szívverés, izzadó tenyér, feszülő izom, fájó nyak vagy fej, ösztönös késztetés, hogy azonnal cselekednünk kell. Sokan ekkor dobják be a „harcolj vagy menekülj” kifejezést is, amely teljesen jól leírja ezt az állapotot. Van azonban egy kevésbé ismert, mégis igen gyakori reakció, amely sok ember életét megnehezíti: a lefagyás.
A lefagyás nem egy gyengeség, nem annak a jele, hogy valaki képtelen összeszedni magát. Sokkal inkább egy ősi, mélyen gyökerező túlélési mechanizmus, amely akkor aktiválódhat, amikor az idegrendszer úgy érzékeli, hogy a helyzet túlzottan fenyegető vagy túl intenzív, megterhelő ahhoz, hogy az ember a megszokott módon reagáljon. Ilyenkor a gondolatok lelassulnak, a test mozdulatlanná válik, a döntések nehezebbek lesznek. És bár az ember kívülről nyugodtnak tűnhet, belül hatalmas vihar kavarog benne.
A lefagyás mögött az idegrendszer igen összetett működése áll. A szervezet folyamatosan figyeli a környezetet, és pillanatok alatt dönti el, hogy biztonságban vagyunk-e vagy veszély fenyeget bennünket. A belső riasztónk azonban nem most alakult ki, hanem egy több ezer éves fejlődés eredménye, amely egykor az életben maradást szolgálta, amikor fizikai fenyegetéssel vagy ragadozóval kellett szembenézni.
A modern világban azonban a veszély nem mindig kézzelfogható. Nem töri ránk senki az ajtót, nem támadnak meg bennünket az éjszaka közepén, de még a betevőért folytatott harc sem túl gyakori. Ezzel szemben bőven akad megalázó helyzet, konfliktus, bántó kapcsolat, tartós bizonytalanság vagy trauma, amely ugyanúgy bekapcsolhatja a riasztónkat. Az idegrendszer számára ugyanis nem mindig a jelen pillanat tényei a meghatározóak, hanem az, hogy egy adott helyzet mennyire emlékeztet egy korábban átélt fenyegetésre.
A lefagyó ember ugyanis általában nem azért hallgat el, mert nincs mit mondania. Nem azért nem lép, mert nem akar.
Sok esetben csupán arról van szó, hogy az idegrendszere átmenetileg egy olyan állapotba kerül, ahol képtelen cselekedni.
Ezért érzed magad teljesen kimerültnek bizonyos emberek társaságában
A múlt árnyainak hatása a jelenre
Akik gyakran tapasztalják a lefagyást, utólag értetlenül állnak a saját reakciójuk előtt. Felmerül bennük, hogy miért nem szóltak egy szót sem, miért nem védték meg magukat, miért maradtak ott, amikor tulajdonképpen el akartak menni. A válasz azonban nem egyszerű. A test automatikus válaszait ugyanis nem feltétlenül tudjuk befolyásolni. A szervezet nem mindig működik a logikus gondolkodás alapján vészhelyzetben. Ilyenkor a túlélésre törekszik, és előfordulhat, hogy a mozdulatlanságot választja a küzdelem vagy a menekülés helyett.
Ez főleg azoknál fordulhat elő, akik életük korábbi szakaszaiban kiszámíthatatlan, fenyegető vagy érzelmileg túlterhelő helyzetekkel találkoztak. A test ilyenkor megtanulja, hogy bizonyos helyzetekben a visszahúzódás, a csend vagy az érzelmek kikapcsolása jelentheti a legnagyobb biztonságot.
Ezt Hernádi Judit, krízistanácsadó szakpszichológus is megerősítette: „Nagy tévhit a stresszel kapcsolatban, hogy a külvilágból jön, pedig igazából ez a mi reakciónk. A pszichológiai stressz állapotába kerülünk, amikor úgy ítéljük meg, hogy az adott helyzet kezeléséhez, vagy a minket érő inger elviseléséhez nem áll rendelkezésünkre elegendő erőforrás. Valójában a környezetből eredő külső ingerek, a stresszorok, amelyek szervezetünkre gyakorolt hatása kellemetlen testi változásokban vagy lelki reakciókban nyilvánul meg.”
Hozzátette, hogy ez azért van, mert ezen hatások bekövetkezésére nem tudunk felkészülni, nem tudjuk kontrollálni őket. Úgy éljük meg, hogy képességeink határát feszegetik, a kudarc átélésének lehetőségét hordozzák magukban, így negatívan hatnak énképünkre.
„Mivel mindannyian mások vagyunk, különbözünk személyiségünkben, vérmérsékletünkben, viselkedésünkben, ennek eredményeként különbözően élünk meg teljesen hasonló élethelyzeteket. Saját szubjektív kiértékelésünktől függően döntjük el tehát, hogy mit tartunk veszélyesnek vagy stresszkeltőnek, és mi az, amit nem. Amikor észlelünk egy eseményt, vagy egy minket érő ingert, először kognitív módon próbáljuk értelmezni annak ránk gyakorolt hatását. A kognitív kiértékelés folyamata során: először észleljük a körülöttünk zajló eseményt, utána összevetjük az addigi életünk során korábban már megtapasztalt történésekkel, végül mindezek tükrében hozunk egy döntést, kialakítunk egy viselkedési stratégiát melynek segítségével kezelni tudjuk a fennálló új helyzetet.”
Ezzel a gyakorlatsorral bárki felülkerekedhet az új dolgoktól való félelmén
A szakember kiemelte, hogy a stresszesnek megélt helyzetekre több pszichés válaszreakció létezik, nem csak a lefagyás. Ide tartozik ugyanis az elkerülés is, amikor az érintett a számára nehéz helyzetből menekülni, kitérni próbál,
mert azt érzi, hogy csak így tud megküzdeni az őt ért intenzív ingerekkel, az elárasztó érzelmekkel.
A szakpszichológus ide sorolta továbbá a megküzdést, amikor felszívjuk magunkat és erőforrásainkat, és megpróbálunk szembenézni a minket ért nehézségekkel. „A fenti reakciók kialakulásában egyaránt szerepe van a velünk született temperamentumnak, a kialakult személyiségvonásainknak, és a minket ért környezeti hatásoknak, családi mintáknak. Az, hogy melyik megküzdési módot választjuk, függhet az adott helyzettől és annak súlyosságától, az épp aktuális mentális állapotunktól, életkorunktól, körülményeinktől.”
Amikor újra biztonságot kell tanulni
A lefagyott állapotból való kilépés nem pusztán gondolkodás kérdése. Sok esetben hiába próbálja valaki meggyőzni magát arról, hogy nincsen veszélyben, a teste még mindig riadókészültségben maradhat. Éppen ezért egyre nagyobb szerepük van azoknak a módszereknek, amelyek közvetlenül az idegrendszerre hatnak.
A tudatos légzés, a finom mozgások, a testérzetek megfigyelése, valamint a jelen pillanathoz való kapcsolódást segítő gyakorlatok abban támogathatják az embert, hogy újra kapcsolatban kerüljön a saját testi jelzéseivel. A cél persze nem az, hogy kikapcsoljuk a stresszt, hanem hogy megtanuljuk felismerni, mikor van valódi veszély, és mikor csak egy régi tapasztalás aktiválódik bennünk. Ha sikerül különbséget tenni, akkor új biztonságérzetet teremthetünk magunkban.
A mozdulatlanság mögött rejlő történet
A lefagyás gyakran egy félreértelmezett reakció. Kívülről passzivitásnak, érdektelenségnek vagy bizonytalanságnak tűnhet, de tulajdonképpen egy sokkal ősibb védekező stratégia. Egy olyan belső mechanizmus, amely valamikor az alkalmazkodást és a túlélést szolgálta. A mai ember számára azonban fontos felismerés lehet, hogy nem kell örökre ebben az állapotban maradnia. Az idegrendszer képes változni, új mintákat kialakítani, és megtanulni, hogy a jelen már másról szól, mint a múlt, amiben felnőttünk.
„Fontos megjegyezni, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem a stressz okozza a betegségeket, sokkal inkább az, ahogyan arra reagálunk. A genetikai adottságaink, a személyiségünk, az stresszre való érzékenységünk szintje befolyásolja leginkább, hogy szervezetünk miként reagál egy rövid, vagy hosszú ideig fennálló stresszes helyzetre, és hogyan képes megküzdeni azzal.” - emelte ki Hernádi Judit, aki elmondta, hogy a stresszorok által kifejtett hatások között nemcsak negatívak vannak.
„Az eustressz, vagy más néven pozitív stressz jelensége olyan aktivitást válthat ki az egyénből, melyben általa fontosnak ítélt képességeit tudja kamatoztatni, így a helyzet egyfajta kihívásként is megélhető. Jó példa erre egy tehetséges úszó, aki a rajtkövön állva a verseny előtt nagyon izgatott. A helyzetet stresszesnek éli meg, de a vízben, úszás közben lehetősége van a legújabb, tökéletesre csiszolt gyorsúszó kartechnikát kipróbálni, ami hozzásegíti őt egy jó helyezés eléréséhez.”
A lefagyás tehát nem egy ember személyisége, hanem egy pillanatnyi állapot. Egy néma üzenet a testünktől, ami úgy érzi, hogy valami túl sok lett. És bár elsőre bénító lehet, egyben segíthet jobban megismerni önmagunkat, gyógyulni, hogy ismét szabadon tudjunk reagálni a nehézségekre és a kihívásokra.
előfizetésem
Hírlevél