Kultúrsokk helyett kultúratükör: ilyen volt egyedül nőként egy arab fővárosban

Doha, a homokból kinőtt metropolisz, ahol az ablakon túli látkép egy másik világ ígéretét hordozta. Thaiföldről hazafelé menet megálltam, hogy kiderítsem, vajon tényleg csak a felhőkarcolókról, a pénzről, a luxusról szól-e az Egyesült Arab Emírségek világa. Az öböl menti országok egyik leglátványosabb, és talán leginkább félreértett ékkövében jártam, ahol csak egy kis időre léptem be ebbe a világba, nőként, teljesen egyedül.

Túl a kultúrák határán

Az én kis tapasztalatlan nyugati fantáziámmal egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy mi vár rám. Volt bennem félsz? Persze. Megállított abban, hogy meglátogassam Dohát? Cseppet sem. Míg a repülőről leszállva szinte sokkot kaptam, másnapra, amikor elhagytam az országot, és elindultam hazafelé, addigra az agyam összerakta az arab világ mozaikjait. A titokzatosság, a konzervativizmus, az olajban úszó luxus, és valahol a háttérben egy adag fojtogató társadalmi szigor rejtőzött az amúgy szinte teljesen hétköznapi város mögött. Doha azonban csendesen és békésen cáfolt rá minden előítéletemre.

Már a reptéren megtapasztaltam, hogy ez nem a megszokott Európa vagy az addigra már kicsit jobban ismert Délkelet-Ázsia. Az első pillanatban “letámadtak”, hogy mit keresek, hova megyek. Ekkor még jócskán az járt az eszemben, hogy ezek szerint még a hosszú nadrág, és a vállat takaró póló sem volt elég, hogy egy nő egyedül barangoljon a reptéren, aki mellesleg csak olyan szerencsétlen volt, hogy nem találta meg, hol kaphat pecsétet az útlevelébe. Később megint hasonló tapasztalattal “gazdagodtam”, amikor az ellenőrzőpulton átmenve nem találtam a kijáratot. Igen, lehet, hogy egy kicsit aggódtam, hogy hol is töltöm el az elkövetkezendő napot. Mire azonban a városba értem, minden félelmem elszállt.

A repülőtérről kilépve ugyanis máris egy modern világ küszöbén találtam magamat. Márványburkolatok, aranyló fények, hangtalanul működő metrók, felhőkarcolók, és rengeteg fehérbe öltözött férfi jellemezte a várost. Akik mellesleg rám sem hederítettek.

Talán nem véletlen, hogy Katar, és ezzel együtt Doha a világ egyik legbiztonságosabb helye.

„A Közel-Kelet nem az, amit a hírekből ismersz” – Leskó Diána utazóbloggerrel beszélgettünk

+ 4

Onnantól, hogy rájöttem, a reptéren a férfiak csak segíteni akartak eligazodni, már egy csepp félelem sem volt bennem. Doha a futurizmus és a hagyományok találkozási pontja, ahol nem csak épületek nőnek ki a földből, hanem egy teljesen újfajta világértelmezéssel találkozhatunk. A gondolataim megváltoztak, a terveim átalakultak, az életem, ha csak egy kicsit is, de megváltozott. Már nem úgy tekintek erre a világra, mint a Föld legveszélyesebb és legrosszabb helyére.

Egyedül, de kicsit sem magányosan

Amint lepakoltam, a nyakamba vettem a várost. Egy 24 órás metrójegy 700 (!) forintért, majd indulhatott is a körtúra. A hőmérséklet természetesen magas volt, de közel sem az a könyörtelen sivatagi pokol, amivel az embert riogatják. Inkább egy szellős nyári meleg nap, ami süti az arcbőrt, de nem marja meg azt. Érezni, hogy itt a város lakói összhangban élnek az éghajlattal, a mozgás ritmusa lelassult, főleg Thaiföldhöz képest, a ruházat pedig alkalmazkodik a helyiek életstílusához. Nem elvárás, hogy eszerint öltözzünk, de örömmel látják, ha tiszteletben tartjuk a vallásukat.

Sokan kérdezték, hogy nőként, egyedül nem féltem-e. Az igazság az, hogy nem. Tartottam tőle, hogy mi vár rám ott, de Doha azon ritka városok egyike, ahol az embernek nem kell félelemben élnie, kizárólag udvariasságot és finom figyelmességet tapasztaltam az ottaniaktól. A merev szabályok egy része a turistákra is vonatkozik, de aki kicsit is képes alkalmazkodni, annak nem lehetnek problémái. Legyél tiszta, rendezett, ne szemetelj, öltözködj tisztességesen, és akkor nem érhet semmilyen baj.

A tekintetek? Soha nem voltak tolakodóak, inkább kíváncsiak. Nem sok turistával találkoztam. A belvárosban tulajdonképpen egymást váltogatták az aranyat áruló üzletek, ahol az eladók - természetesen férfiak - próbálnak mindenkit beinvitálni. A helyi piac, amit ők Souq Waqif-nak neveznek, életem egyik legérdekesebb élménye volt. Itt szintén számtalan érdekes arccal, dohai lakossal találkoztam, akik próbálták eladni a portékáikat.

Ilyen izgalmas nőként nagykövetnek lenni egy délkelet-ázsiai országban

Az emberek azonban itt is tartották a távolságot. Nem tolakodtak, nem idegenkedtek, nem néztek ki a tömegből. Az utcák szűkek, kőfalak közt kanyarognak, és minden sarkon új illat csapja meg az embert, legyen az frissen őrölt kardamom, füstölő, mézbe forgatott datolya, kurkuma vagy éppen fahéj, amikből szinte minden árusnál volt néhány fajta. Egyedül lenni itt nem kockázat, sokkal inkább egy lehetőség. Figyelni és érezni mindazt a kultúrát, ami csak akkor mutatja meg magát, ha nem rohanunk el mellette.

A sivatagból kiemelkedő város

Doha városképe olyan, mintha az ember

egyszerre lenne New York belvárosában és a Grand Canyon közepén.

Egyszerre lenyűgöző és zavarba ejtő. A hatalmas toronyházak, szállodák, irodakomplexumok olyanok, mintha besétáltam volna egy sci-fi díszleteibe a homok tengerében. Növény viszont alig, a természet itt csak egy díszlet, ami gondosan karban van tartva. Talán ez volt az egyetlen, mi úgymond zavart, hogy Ázsia másik részéről áttérve ide, szinte egy teljesen kopár, nyugodt, emberektől mentes helyre tévedtem. Végigsétáltam a fővároson, ahol összesen két emberrel találkoztam.

A gyalog való közlekedés egy rémálom, a piros lámpánál pedig nyugodtan megnézhetsz egy részt a kedvenc sorozatodból, még utána is akad időd inni egy jó kávét. Fogalmam sincs, hogy mennyit rostokoltam az út szélén, mire eljutottam egyik oldalról a másikra. Mindenki autóval jár, aki viszont nem, és elég gazdag, annak ott van a metrókocsik VIP szekciója. Bizony, külön részleg van azoknak, akik nem akarnak a pórnéppel utazni, legyen az munkás, turista vagy éppen gyerek. Egy kisebb felár ellenében még a metrón is úgy érezheted magadat, mintha a vörös szőnyegre tartanál egy díjátadóra. Hozzátenném, hogy az “átlagos” kocsik is szebbek voltak, mint bárhol máshol a világon, ahol eddig jártam.

A legnagyobb meglepetés mégis a tenger volt. Az Arab-öböl vize mélykék, lágyan fodrozódó és nyugodt. Kellemesen meleg, emellett rengeteg kagyló teszi még izgalmasabbá a partokat. A kikötő mentén sétálva pedig egyszerre érezhetjük az ősi kereskedői örökség szellemét, illetve a jövőbe mutató várostervezés precizitását. Kis gondolákkal visznek át egyik városrészről a másikra, de vannak itt nagyobb hajók is azoknak, akik csak úgy kimennének a tengerre.

Vietnám lüktetése arra sarkallt, hogy félretegyem az egocentrikusságot és merjek kapcsolódni másokhoz

+ 8

Kultúrsokk helyett kultúratükör

Gondolhatnánk, hogy ha már egy ilyen gazdag országba téved az ember, akkor azt a pénztárcája nem feltétlenül fogja meghálálni. Az árak azonban kellemes meglepetést nyújtottak. Bár Doha kicsit sem a hátizsákos turisták Kánaánja, mégsem volt fojtogatóan drága. Egy jó arab kávé, egy isteni fagyi vagy egy kis szuvenír sem kerül többe, mintha London vagy Barcelonában járna az ember. Az élmény viszont mindent felülír. Az árnyalatok, az illatok, a tenger, a sivatag kontrasztja mind olyan dolgok, amiket sosem fogok elfelejteni.

Az igazság ugyanis az, hogy Doha nem csak egy díszlet, hanem egy teljesen átlagosnak mondható, működő, élő, lélegző főváros. És bár a szabályok mások, mint itthon vagy Európában, mégsem túl rideg vagy zárkózott. Éppen ellenkezőleg, rendkívül segítőkészek, befogadóak, ha hajlandóak vagyunk alkalmazkodni. Nem kell azonban teljesen mássá válnunk. Elég, ha elfogadjuk, hogy a világ nem csak egyféleképpen működhet. Doha megmutatta nekem azt, hogy a sivatag nem üres, hanem tele van élettel, értékekkel, történetekkel. Aki elég bátor, az itt nem csak világot lát, hanem megismerheti önmaga egy új arcát, aki sokkal elfogadóbb és alkalmazkodóbb.