előfizetésem
Hírlevél
„Olyan kérdéseket akarok feltenni, amikre nincs kényelmes válasz" - interjú Gresa Márton festőművésszel
Mi történik, amikor a műalkotás kuponná, szolgáltatássá vagy luxuscsomagolásba rejtett üres ígéretté válik? A Nothing is the new something című kiállítás alkotója nem kívülről kritizálja a rendszert, hanem belülről nagyítja fel annak mechanizmusait. Gresa Márton szerint 2026-ben a „semmi” az egyetlen igazán új dolog.
Gresa Márton fiktív céget alapít, popceptualizmust hirdet, és olyan kérdéseket tesz fel nemcsak a művészet kapcsán, amelyekre a válasz cseppet sem kényelmes.
Hogy indult a művészi pályád? Már gyerekkorodban látható volt, hogy ebbe az irányba kell elindulnod?
A kezdetektől fogva nagyon vonzott a rajzolás, barkácsolás és minden ilyesmi, de nem volt ennek semmi meghatározott iránya. Gyerekkoromban gitároztam, gördeszkáztam, videótékában lógtam – aztán a legmeghatározóbb fordulat az volt, hogy egy lánynak akartam imponálni, és elkezdtem komolyabban rajzolni. A gitártanárom, aki egyébként képzőművész is volt, miután látta a rajzaimat, segített megtenni az első lépéseket. Elraktuk a gitárt, és két hónap alatt felkészített a győri művészeti iskola felvételijére, ami akkoriban nagyon nehéz volt, óriási volt a túljelentkezés.
Az utolsó helyen jutottam be – valaki átjelentkezett, én meg pont becsúsztam. Szóval szerencse is kellett, nem predesztináció. A másik nagy szerencsém, hogy a szüleim sosem próbáltak korlátok közé szorítani. A művészetekhez valamiért nagyon pozitívan viszonyultak, pedig senki nem csinált ilyesmit a családban korábban, mondjuk lehet hogy ezért is. Utólag azt mondták, úgy érezték, az ezzel való foglalkozás majd erkölcsi tartást adhat, és értékes mélységet a hétköznapoknak. Ma már persze tudom: inkább létbizonytalanságot, szorongást és folytonos önvizsgálatot – de legalább kreatívan.
Mik voltak az eddigi évek legmeghatározóbb festményei, mérföldkövei, kiállításai?
Az egyetemi évek alatt sokféle dologgal kísérleteztem: a hagyományos témáktól kezdve – portré, többfigurás realista kompozíciók, absztrakt festmények – egészen az analóg és kísérleti digitális fotográfiáig. Sokszor megkaptam akkoriban a mesterektől, hogy következetlen vagyok, hogy csapongok. De most már tudom, hogy jól tettem. Ezzel szereztem meg azt a széles spektrumú technikai tudást, ami ma is az alapja mindennek. És most már azt is tudom, hogy a stílus önmagában nem tartalom.
Fontosabb, hogy legyenek pontosan körülírható indítékai annak, amit az ember csinál – de ehhez meg kell tanulni artikulálni a gondolatokat, és megismerni azokat az eszközöket, amiken keresztül „beszélgetek": én a képeimmel, a képeim pedig a nézővel.
Egy magyar származású női fotósnak köszönhetjük az Eufória látványvilágát
Te hogyan jellemeznéd a saját festői stílusodat?
Kaméleon-mentalitással viszonyulok ehhez a kérdéshez. Nem akarom magam egy fix kategóriába szorítani – a világ annyira sokféle, hogy benne én nem tudom, hogyan is lehetnék egyféle. Persze mindig van egy eszköztár, mint egy betűkészlet, amin keresztül artikulálódnak az állításaim. De hogy én egy szűkre szabott spektrumon belül mozogjak, mert a Művész szerepének megkövesedett sztereotípiái ezt diktálják? Kizárva. 2026 van, annyi eszköz áll rendelkezésre, mint egy gyerekszobában, ahol a plafonig tornyosul a sok játék. Én pedig játszani akarok.
A legutóbbi kiállításon volt egy kép, ami direkt ezt figurázza ki: bevezet egy fiktív műfajt, a popceptualizmust. Popos vizualitás konceptuális logikával. Élénk, neonos színek, mint egy Instagram-feed, de a tartalom a fogyasztói kultúra, a művészeti piac és a saját magát túl komolyan vevő világ abszurditásairól szól. Ha vizualizálni kellene: képzeld el, hogy Warhol és Duchamp közösen indítanak egy luxusmárkát. A csomagolás lélegzetelállító, a doboz üres – de a várólistán ezren állnak.
A legtöbb képed egy történetet mesél el. Honnan jönnek ezek a történetek, mi inspirál?
Már jó pár éve sokkal inkább úgy gondolok a festészetre, hogy az retorika, szintaxis – egy olyan rendszer, ami esszenciálisan képes a minket körülvevő világ kulturális kódjait összekapcsolni vagy szétválasztani egymástól. Ezekből sokszor feszültségek következnek, de pont ebben rejlik a lényeg: ezek a gyújtópontok olyanok, mint valamiféle részecske-ütköztetés – az értelmezésnek meghasad a magja, és bele tudunk nézni. Nem biztos, hogy válasz érkezik, de lehet, hogy pontosabb kérdésekhez vezetnek.
A képeim nem történeteket mesélnek, inkább logikai keresztrejtvények: felnagyítanak vagy visszatükröznek olyan mechanizmusokat, amikben mindannyian benne vagyunk, de ritkán állunk meg szemügyre venni őket. Máskor pont az elhallgatás a lényeg – egy világban, ahol minden ordít, a hiány néha többet mond, mint bármelyik látványos effektus. A legutóbbi kiállítás anyaga már kifejezetten ebbe az irányba ment: a saját szerepemet vizsgáltam abban a rendszerben, ami körülvesz – és azt, hogy mit jelent kritikus kérdéseket feltenni úgy, hogy közben magam is része vagyok annak, amit megkérdőjelezek.
Ez az említett kiállítás a Nothing is the new something volt. Mit szerettél volna ezzel átadni? Honnan indulunk és hová érkezünk a tárlatot végigjárva?
Indulunk egy hagyományos értelemben vett kézi gesztussal, egy absztrakt képpel – az „autentikus" művészi gesztus romantikus ideájával. Aztán fokozatosan ennek az „eredetinek" a megmozdulásnak a szisztematikus elinflálása megy végbe. Az egyik központi elem itt a Gresa Művek Zrt. néven futó fiktív cégem, ami mint egy képet létrehozó vállalat, különböző szolgáltatásokat végez a festészet médiumán keresztül, és „szolgáltatásokat" nyújt.
Lehet rendelni absztrakt festményt étlapról, lehet hirdetési felületeket „bérelni" festményeken, különböző kupon-kedvezményeket érvényesíteni festményekként saját magukon, üres festővásznakat dobozba csomagolva, különböző abszurd ígéretekkel a még létre nem hozott mű potenciálját kifigurázva.
De nem pusztán a művészeti piac paródiája a cél. Azt szeretném megmutatni, hogyan működik az értékteremtés mechanizmusa: hogyan lesz valamiből valami pusztán azáltal, hogy becsomagoljuk, felcímkézzük, kontextusba helyezzük. És fordítva: mit látunk meg akkor, amikor mindez hiányzik? Amikor a „semmi" kerül reflektorfénybe, az a kérdés marad: mi volt ott valaha is? A néző nem kap kész válaszokat – inkább arra kényszerül, hogy a saját viszonyát vizsgálja meg ahhoz a rendszerhez, amiben mindannyian benne vagyunk.
Nothing is the new something – számodra mit jelent ez?
Egyrészt egy felismerés: abban a pillanatban, amikor minden érték, minden eladható, minden content – a semmi lesz az egyetlen új dolog. De ez nem pesszimizmus és nem is cinizmus. A legtöbben azt várják a képektől, hogy illusztráljanak valamit, vagy pusztán luxusdekoráció funkcióját töltsék be. Én pont ezért szerettem volna tartalommal túlhalmozni a munkákat – de úgy, hogy aki végig játssza magában egy-egy kép logikai játékát, az megérkezik a nagyon precízen felépített alanytól az üres állításig. A „semmi" nem kiindulópont, hanem célállomás.
Számomra ez aktív gesztus. Egy hátra lépés a zajtól. A kiállításon az üres vászon luxuscsomagolásban, a megrendelhető de sosem elkészülő festmény nem arról szól, hogy nincs mit mondani. Arról szól, hogy a néző mit vetít bele, mit vár el, és miért. A „semmi" itt tükör: nem én adok választ, hanem visszakérdezek. Mit keresel? Mit akarsz látni? És miért pont azt?
Ez a saját szerepem vizsgálata is egyben – mit jelent művet létrehozni egy rendszerben, ahol a csomagolás néha többet ér, mint a tartalom? A „nothing is the new something" erre a paradoxonra épül: a hiány maga lesz az állítás.
Amir Jamshidi: „Egy Big Mac változtatta meg az életemet”
A fogyasztói társadalom kritikája jelenik meg. Mikor válik a műtárgyból fogyasztói cikk?
Abban a pillanatban, amikor létrejön – legalábbis ma. Az alkotás közben már ott motoszkál a fejemben: mekkora falfelületet igényel, hogyan fog kinézni mesterséges fényben, mi lesz a leírás alatta a katalógusban. A mű még meg sem szárad, és már kalkulálok. De pontosan ez az, ami engem érdekel. Nem visszasírni akarom a romantikus művész-géniusz mítoszát, hanem szembenézni ezzel a helyzettel – és megmutatni. A képeimen megjelenő kuponok, kedvezmények, hirdetési felületek nem lelepleznek valamit, ami rejtve volt, csak felerősítik és láthatóvá teszik azt a viszonyrendszert, ami ma körülveszi a művészetet.
A fogyasztást elősegítő reklámszlogenek világát idézik, de úgy, hogy közben a néző a saját reflexeit is észreveheti: hogyan reagál egy „akciós" feliratra, mit vár el egy „prémium" csomagolástól. A kritika itt nem kívülről jön. Magam is része vagyok ennek a rendszernek – és ezt nem rejtem el. De van ebben egy rejtett optimizmus is. Ez a kiábrándító viszonyrendszer nem az én értékrendem – hanem az, amire rámutatok, talán pont azzal, hogy a művészet képes felmutatni a saját kisajátítását, visszanyerheti azt, amitől megfosztották: az őszinte kérdezés szabadságát.
Színes képeket látunk, de a mondanivaló nem vidám. A művészet önfelszámoló gesztusait mutatod. Hogy éled meg ezt?
Az utóbbi években olyan sokat járt ezen az eszem, hogy kellett találnom egy szelepet. A művészeti szcénában való navigálás tele van olyan élményekkel, amikkel zsigerileg nem értek egyet – mégis itt vagyok, játszom. Ez a kiállítás egyfajta feloldozás volt: hogyan lehet személyiségvesztés nélkül jelen lenni egy rendszerben, ami folyamatosan a saját képére akar formálni?
A képeimen megjelenő kuponok, kedvezmények, hirdetési felületek nem lelepleznek. Pont hogy felerősítik azt, ami már amúgy is működik. A kritika nem kívülről jön – magam is benne vagyok, és ezt nem rejtem el. De pont ez adja meg a szabadságot. Az önirónia feloldoz – és ha már magamon is nevetek, akkor rátapinthatok olyan kérdésekre, amiket többnyire nem firtatnak. Talán azzal, hogy a művészet képes felmutatni a saját kisajátítását, vissza is szerzi azt, amitől megfosztották – az őszinte kérdezés szabadságát.
A képeken szereplő feliratok nagyon beszédesek. Idézel néhányat?
Az egyik kedvencem a kupon festmény „termékcímkéjéről": „Contents: 73% pigment and binder, 12% market speculation, 9% conceptual residue, 6% nostalgia. May contain traces of irony. Tested on collectors. No metaphors were harmed during production." Vagyis: „Összetevők: 73% pigment és kötőanyag, 12% piaci spekuláció, 9% konceptuális maradék, 6% nosztalgia. Nyomokban iróniát tartalmazhat. Gyűjtőkön tesztelve. A gyártás során egyetlen metafora sem sérült."
Ez a rész úgy parodizálja a termékek hátoldalán található összetevő-listákat, hogy közben kimondja azt, amiről senki nem beszél: egy műalkotás értékének jelentős része nem a vásznon van, hanem a körülötte keringő spekulációban, a múltba vágyódásban, és abban a kontextusban, amit az intézményrendszer ad neki. A másik: „Keep away from fire and unqualified interpretations." – „Tartsa távol tűztől és szakszerűtlen értelmezésektől." Ez a klasszikus biztonsági figyelmeztetések nyelvén mondja ki, hogy a művészethez való hozzáférés ma már szinte engedélyhez kötött – és ez egyszerre vicces és kicsit szomorú.
A műalkotás mint akciós kupon – akar-e valaki csak azért festményt venni, mert "le van árazva"?
Ez a legjobb kérdés! A válasz: persze hogy akarnak. Sőt, jobban akarják, mintha nem lenne leárazva. A kedvezmény legitimálja a vásárlási döntést – „jó befektetés volt, spóroltam rajta". De akkor itt a paradoxon: ha a kedvezmény növeli a vágyat, akkor a kedvezmény maga is értéket ad a műnek. Tehát a „leárazott" festmény pont a leárazás által ér többet. A művészet már rég nem transzcendens élmény – portfólió-diverzifikáció. A kupon csak láthatóvá teszi ezt.
Különben is: ha egy Banksy önmegsemmisítő képe a ledarálás után duplájára nő az árban, akkor a kedvezmény-festményem miért ne lehetne az új blue chip?
Ha nincs Lola, Márai Sándor naplói talán sosem születtek volna meg
Mit adott kívülről ránézni a képekre? Egyfajta feldolgozás, terápia volt?
Terápia? Inkább olyan, mint amikor a pszichiátered közli, hogy nem te vagy őrült – csak allergiás vagy a bullshitre, és sajnos nincs rá gyógyszer. Korábban említettem, hogy kellett egy szelep – na, ez az. Amikor látom a falon a saját dilemmáimat hirdető plakátként, az feloldozás. Nem azért, mert megoldódik valami, hanem mert kifejeződik. A kívülről ránézés megmutatta, hogy amit csinálok, az működik: a személyes frusztráció átfordul valamibe, ami másoknak is ismerős. A nézők nem az én problémáimat látják – a sajátjukat ismerik fel.
Ez a legjobb visszajelzés: amikor kiderül, hogy nem vagy egyedül egy érzéssel.
Mik a terveid? Mit viszel vászonra a következő projektedben?
Sok év után először nem tudom, mi jön – és ez meglepően felszabadító. Ami biztos, hogy egy időre elmegyek Ázsiába – kell a távolság. Szükségem van arra, hogy kicsit távolabbról nézzek rá az utóbbi évekre – átgondolni, mi működött, mi nem, és hova akarok továbblépni. Ez a kiállítás lezárt valamit bennem, és most jön a következő fejezet. Szeretnék végre külföldön is aktív lenni, de hogy pontosan mit fogok csinálni? Fogalmam sincs, és örülök neki. Az biztos, hogy a festészet nem fog eltűnni, de lehet, hogy kiegészül új médiumokkal.
Videó? Installáció? Egy teljes fake vállalati infrastruktúra, ahol a Gresa Művek Zrt. tényleg elkezd működni? Még az is lehet. A lényeg változatlan marad: továbbra is olyan kérdéseket akarok feltenni, amikre nincs kényelmes válasz – csak most lehet, hogy más eszközökkel. A terv az, hogy nincs terv, ez most a legjobb terv, hosszú idő óta.
