előfizetésem
Hírlevél
A világ egyik legismertebb neurobiológus nője számára fontosak a magyar gyökerek
Marianne Bronner története mindannyiunk számára tanulságos. Egyszerre szól arról, hogyan lehet nőként, bevándorlóként és tudósként helytállni a tudományos elit körökben. A világ egyik legelismertebb női neurobiológusa mesélt nekünk a siker kulcsáról.
Marianne Bronner neve ismerősen cseng a fejlődésbiológia és a neurobiológia nemzetközi szakmai köreiben, révén, hogy a Kaliforniai Műszaki Egyetem (Caltech) professzora, intézetigazgatója, és a sejtfejlődés világhírű kutatója. Mégis, ha a történet elejét keressük, nem Kalifornia napsütötte kampuszain, hanem Budapesten találjuk magunkat. Ugyanis itt nőtt fel, miután édesapja mérnökként végzett Magyarországon.
A család az 1960-as években hagyta el az országot, ami Marianne életében egy új fejezetet nyitott. „Alig több mint egy évvel a kiköltözés után apámat felvették a Princeton Egyetem plazmafizikai laborjába. Óriási lehetőség volt neki, és nekem is. Ennek köszönhetem, hogy egyetemi környezetben nőttem fel, és ez óriási élmény volt számomra, én ugyanis mindig tudtam, hogy tudós szeretnék lenni” – meséli. Az álom beteljesülése azonban korántsem volt magától értetődő. Marianne fizikát és matematikát tanult, de a 70-es években ezeken a területeken szinte csak férfiak voltak jelen.
„Nehéz volt úgy előrejutni, hogy alig voltak női példaképek előttem. Ráadásul mindig ott volt a kérdés, hogy vajon elfogadnak engem a férfiak által uralt szakmai berkekben, vagy folyamatosan bizonyítanom kell, csak mert nőként a tudomány mellett döntök?” – emlékszik vissza.
A csillagász, aki felkerült a Forbes sikerlistájára: Kalup Csillával beszélgettünk
Szerelem volt első látásra
A fordulat a Johns Hopkins Egyetemen jött el. A fiatal kutató itt találkozott először a fejlődésbiológiával, ami az élőlények kialakulását, szerveződését vizsgálja. „Egyszerűen beleszerettem a témába. Az is nagyon imponált, hogy itt több női tudóst láttam magam körül, a légkör támogatóbb volt, mint a fizikai tanulmányaim során.” Ez a pozitív találkozás pedig meghatározta az egész pályafutását, és innentől a fejlődésbiológia lett az új otthona. Mint mondja, itt nem csupán laborokban, de közösségekben is formálódott a tudomány, és ez mit sem változott az elmúlt közel ötven évben.
Marianne tehát megtalálta a helyét a világban, legyen szó a hazájáról vagy a hivatásáról. Mire minden beállt a megszokott kerékvágásba, jött egy francia konferencia, ami mindent megváltoztatott, ez volt élete egyik legfontosabb állomása. Történetesen egy előadását tartott az esemény alatt, amire felfigyelt egy újságíró, ez kellett ahhoz, hogy Marianne eljusson a világ egyik legmeghatározóbb tudományos intézményébe. Az újságíró ugyanis a híres Science magazinban a tudományos élet vezetői előtt nyilvánvalóvá tette: Marianne Bronnernek a legkiválóbb kutatók között van a helye.
„Nem tudom biztosan, de úgy hiszem, hogy ez a cikk hozzájárult ahhoz, hogy felvettek a Caltechre. Persze, volt benne szerencse is. Véleményem szerint pedig a szerencse azok mellé áll, akik csinálják a dolgukat.”
Különleges látásmódját Magyarországnak köszönheti
Amikor magyar gyökereiről kérdezem, megjegyzi, mélyen magával hordozza, és hogy ezek nemcsak nyelvben vagy családi történetekben élnek tovább, hanem abban a szemléletben is, amellyel a világot és a tudományt látja. „A szüleim megtanították, hogy az oktatás a legfontosabb befektetés, így szerettették meg velem az utazást és az európai kultúrát. Ez a kettős háttér különleges perspektívát ad” - mondja.
De a kettősség abban is segíti, hogy kutatásait mindig tágabb összefüggésben lássa. Nem pusztán a következő kísérlet érdekli, hanem az is, hogyan illeszkedik a tudomány történetébe. „Szeretném, ha a munkám a természetes folytatása lenne annak, amit az előttem lévők elértek.” Marianne a Caltech-intézet igazgatójaként különleges felelősséget érez.
„Sokan azt hiszik, hogy ilyen munkát nem lehet összeegyeztetni a családdal. Pedig az akadémiai pálya rugalmas, magam osztom be az időmet, el tudok menni a gyerekekért, ha betegek, vagy éppen otthon maradhatok velük, ha kell. Mindeközben a gyerekeim megtanítottak arra, hogy ne vesztegessem az időt. Minden fiatal kutatónak (férfiaknak és nőknek is) ajánlom a családalapítást, mert csodálatos dolog. Azt látom, hogy sok fiatal nő túl sokat agyal azon, miként lehet majd összeegyeztetni a munkát és a családot. Én nem gondoltam túl. Inkább csak csináltam, és működött.”
Forradalmi áttörés a cukorbetegség kezelésében: Magyar kutatócsapat új megoldása milliók életét könnyítheti meg
A bátorság receptje
Marianne pályája elsősorban a kutatói ambíciókkal rendelkező nők számára lehet inspiráló, de azért valljuk be: mindenki csak tanulhat tőle, pláne, ha arról van szó, hogyan hallassuk a hangunkat. „Ne félj kimondani, amit gondolsz, akkor sem, ha nálad rangosabb emberek között vagy. Ha van egy jó ötleted, hallasd a hangod. Légy bátor, és ne hagyd, hogy kisebb kudarcok aláássák az önbizalmad. Én mindig a pozitívra koncentrálok, a negatívval nem foglalkozom.”
Ez az attitűd pedig a világ bármely területén működik, akár laborban, akár irodában, akár közösségi kezdeményezéseknél. Végül, amikor a jövőjéről és az örökségéről kérdezem, nem a publikációit vagy díjait emeli ki. „Az erőm és az örökségem a fiatalokban van, akiket taníthattam. Néhányan folytatják majd a munkámat, mások más területen boldogulnak, de továbbadják a jó mentorálás gyakorlatát. Ahogy a fejlődésbiológiában az élőlények fejlődése lenyűgöz, ugyanúgy öröm látni, ahogy a fiatalok szakmai felnőtté válnak. Remélem, ez még sokáig így marad.”
Marianne életútja az ékes példa arra, hogy a kulturális háttér, a kíváncsiság és a bátorság együtt rendkívüli eredményeket hozhat. De legalább ennyire fontos üzenete van annak, amit a mindennapokra tanácsol: ne várjuk, hogy minden körülmény tökéletes legyen, mielőtt belevágunk valamibe. És ne hagyjuk, hogy a félelem vagy a “túltervezés” határozza meg a vágyainkat.
