előfizetésem
Hírlevél
Egy magyar tartalomgyártó meglepő vallomása az online jelenlét sötét oldaláról
Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, amikor az ember rájön, hogy már nem csupán magában gondolkozik valamiről vagy figyel meg valamit, hanem közben dokumentálja is azt. Közreadja, méghozzá a saját szűrőjén keresztül. Ezáltal az adott dolog, jelenség vizsgálata és az önvizsgálat, önmegfigyelés folyamatosan összecsúszik nála. Az alábbiakban megpróbálom összefoglalni, hogy milyen hatással van rám a tartalomgyártás, hogy újságíróként, tartalomkészítőként voltaképpen 0-24-ben „kiteszem magam” a nyilvánosságnak.
Mivel nem vagyok influencer vagy sztárújságíró, nem százezres vagy milliós közönséghez beszélek, épp ezért másfajta nyomást jelent számomra az online jelenlét. Az érdeklődési köröm, nézőpontjaim, témáim, habitusom miatt általában egy-egy kisebb csoport érdeklődik a tartalmaim iránt. És miközben örömet okoz az, hogy írhatok, beszélhetek kevéssé tárgyalt, de általam igencsak kedvelt lifestyle topikokról, illetve nagyon élem a történetmesélés kreatív részét, azt is észrevettem, hogy a tartalomkészítés sokkal összetettebb dolog annál, minthogy szimplán csak „kidobunk valamit” Instára vagy TikTokra.
Igen, én választottam azt, hogy engedek a gyerekkorom óta bennem lüktető közlésvágynak, és megnyilvánulok online. Ezzel együtt el kell fogadnom azt is, hogy tartalmat készíteni és azt promotálni ma már mást jelent, mint korábban – mintha minden gyorsabb, zajosabb és valahogy lelketlenebb (sic!) lenne. Ebben a közegben az, hogy valakit néznek, olvasnak, figyelnek – még ha csak néhány ezren is –, bizony átírhatja azt, ahogyan gondolkodik magáról és ahogyan viszonyul a tartalomkészítéshez.
A pszichológiában régóta ismert jelenség az úgynevezett „observer effect”, amelynek értelmében az, hogy megfigyelnek, hatással van a viselkedésünkre. A social media korában ez gyakorlatilag a mindennapok része lett – akár „hivatásos” tartalomkészítő valaki, akár nem.
Az önmegfigyelés korszaka
Több mint 15 éve érhetők el nyilvánosan a szövegeim online és offline egyaránt, de amikor 2026 elején szembejött velem a 100 napos kihívás, elindultam az audiovizualitás irányába. A kihívás arról szól, hogy 100 napon keresztül, minden egyes nap posztolni kell egy kamerába beszélős videót a social mediára, bármilyen témában, stílusban, hosszúságban. Ki szerettem volna próbálni. Kíváncsi voltam, mit hoz ki belőlem, mit nem, és úgy voltam vele, hogy legalább a social platformokról is megtudok egyet s mást.
Afféle kísérletnek fogtam fel. Szerettem volna továbbá azokról a témákról beszélni röviden, amikről írtam, ez a kihívás pedig jó apropót adott ennek. Amikor elkezdtem a kamerába beszélni, eleinte felszabadító érzés volt, és büszke voltam magamra, hogy belevágtam. Érdekes volt a videók vágása, szerkesztése, a magammal való szó szerinti szembenézés. Viszont ahogy teltek-múltak a napok, lassan kiderült számomra: ez a fajta mindennapos közlés nem nekem való.
Ugyan szakmailag inspiráló és önismereti szempontból hasznos volt, de szép lassan a kiégés felé meneteltem. Voltak napok, amikor egyáltalán nem volt kedvem semmiről beszélni, főleg nem a kamerába, emiatt frusztrált voltam, továbbá sokszor éreztem magam fáradtnak, lemerültem mentálisan és lelkileg is. Fizikailag sem volt rám jó hatással a napi szintű online jelenlét – nem voltam felkészülve az ezzel járó munka mennyiségére, arra, hogy órákig a gép előtt kell majd ülnöm, hogy emiatt a mozgást is hanyagolni fogom, sőt, még a szemem is begyulladt a sok-sok sminktől.
Sokat tanultam azonban a saját beszédstílusomról, a gondolkodásmódomról, a tűrőképességemről, a határaimról, a véleményezési kultúráról, és úgy en bloc a közösségi média pozitív és negatív oldaláról. Mégis éreztem, mielőbb változtatnom kell, hogy megtaláljam azt a formátumot, amiben önazonos tudok lenni – és amire nem megy rá az egészségem.
Szoktál rendszeresen posztolni? Akkor bizony te is tartalomgyártó vagy
A személyes márkám én vagyok?
Miközben próbálok új stratégiát alkotni a videós tartalomgyártásra, azon is gondolkozom, hogy a mai digitális kultúrában egyre többen építünk personal brandet, és ez egyedül a mi felelősségünk. Mindez egyrészt izgalmas, mert lehetőséget ad arra, hogy saját hangon kommunikáljunk és saját közösséget építsünk. De mindennek van egy kevésbé romantikus oldala is: ha rendszeresen vagyunk jelen online, egy ponton megképződik egy karakter rólunk. Létrejön az online verziónk.
És ebben a világban nem nehéz magunkra vonatkoztatni ezt a kreált figurát. A Psychology Today egyik, digitális identitással foglalkozó pszichológiai elemzése szerint
az online térben létrehozott és kifejezett énkép hatással van arra is, ahogyan a való életben látjuk önmagunkat
A szerző, Anna Akbari szerint a virtuális identitás „nem következmények nélküli”, vagyis hosszú távon visszahat az önképünkre és az önbizalmunkra is.
A tartalomgyártók jelentős része nem kizárólag cikkeket vagy videókat készít – folyamatosan menedzseli is mások percepcióját saját magáról, értelmezhetővé teszi saját magát. Közben pedig elveszítheti a fonalat azzal kapcsolatban, hogy kiknek is készíti a tartalmat. A követőknek? Az ügyfeleknek? Az algoritmusnak? Vagy saját magának? Tudom-tudom, erre való a stratégia. De a stratégia azt is megmondja, hogy hogy mit lehet kezdeni a belső félelmekkel?
Sokan azt gondolják, hogy aki kiteszi az arcát a közösségi médiában és véleményt formál, automatikusan magabiztos személyiség, akinek nincsenek dilemmái, aki mindig mindre tudja a választ. Pedig az állandó szem előtt levés és a komment szekció ítélőbizottsága gyakran pont az ellenkezőjét erősítheti fel benne.
A dopamin és a folyamatos visszacsatolás igénye
A social media nagyon erősen épít a jutalmazási rendszerekre. Jacqueline Sperling klinikai szakpszichológus szerint „amikor a jutalom kiszámíthatatlan, a viselkedés nagyobb eséllyel ismétlődik meg. Gondoljunk csak egy nyerőgépre: ha a játékosok biztosan tudnák, hogy soha nem nyernek, nem játszanának tovább. A közösségi média hasonlóan működik: nem tudjuk, hány like érkezik egy posztra, kik reagálnak majd rá, és pontosan mikor.” Ez sokkal alattomosabb, mint amilyennek elsőre tűnik.
Egy idő után ugyanis az ember nemcsak „éjt nappallá téve” alkot, hanem mindezért el is várja a figyelmet, a sikert. Elemzi a reakciókat, frissítgeti a statisztikát, összeveti az aktuális mutatókat a korábbi közlések számaival. Akkor is, ha közben pontosan tudja, mennyire irracionális az egész. Teljesen általános, hogy egy-egy videó, amibe nagy energiát fektettem, alig kap nézettséget, miközben egy spontán, sokkal kevesebb idő alatt összedobott tartalom váratlanul „elszáll”.
Hiába tudatosítottam már magamban, hogy az algoritmus működése sokszor kiszámíthatatlan, mégis tudnak hatni az önértékelésemre a visszacsatolások, vagy azoknak a hiánya. Ráadásul a digitális térben a visszajelzések szinte azonnaliak, a tartalom pedig folyamatosan pörög: remixelődik, kommentekkel, megosztásokkal, újraértelmezésekkel telítődik. A tartalomkészítő így könnyen „online” maradhat fejben is, egyszerűen nem tud lekapcsolódni a social felületeiről, szüntelenül várja, mi minden történhet még a poszttal és milyen „jutalmakat” kaphat érte.
Az alkalmazkodás legújabb fejezete: de unjuk vagy tanuljuk a mesterséges intelligenciát?
Oké, de akkor mi értelme ennek az egésznek?
Őszintén szólva többször feltettem már magamnak ezt a kérdést. Anélkül, hogy más újságírók, tartalomkészítők nevében beszélnék, az önismereti adalékokon túl én akkor látom mindennek értelmét, amikor valaki azt írja, hogy ez a cikk, poszt vagy videó inspirálta. Hogy a tartalmam hatására elgondolkodik arról, hogy kevesebbet fog feleslegesen vásárolni. Hogy máshogy, tudatosabban fog utazni.
Hogy segítettem neki elkezdeni a leszokást az alkoholról vagy a cigiről. Hogy ez vagy az a vélemény őt is elgondolkoztatta, és beszélgettek róla otthon vagy a munkahelyén. Hogy valami olyasmit fedtem fel előtte, aminek jobban utána nézett és valami újat tanult. Az értékes tartalom elkészítése és publikálása nem pusztán a „figyelemgyártásról” szól, hanem egyfajta modern történetmesélés, hangulatok és gondolatok archiválása, emellett szemléletformálás, edukáció.
És ahogy mondani szokták, ha már egy embernek segített az, amit írtam vagy mondtam, megérte a vele való munkát. Ezzel együtt fontos megtanulni, hogy hogyan maradjunk épek ebben a performatív digitális térben, illetve, hogy miképp lehet úgy jelen lenni és inspirálni online, hogy közben önmagunk és szeretteink számára is ott vagyunk offline? És ha esetleg ez nem megy, akarunk és tudunk váltani és/vagy merünk segítséget kérni.
