előfizetésem
Hírlevél
A gyász és az újjászületés ihlette a Fannica Alta Moda új kollekcióját, az Another Life-ot
Az emberi fájdalom sokszor néma. Alig merjük kimondani, emberek jönnek-mennek, de a veszteség örök nyomot hagy. Ám mi van akkor, ha ezt a nyomot nem csak elrejteni próbáljuk, hanem átöleljük és művészetté formáljuk? Rohonczi Fanni, a Fannica Alta Moda alapítója az Another Life kollekcióval nem csupán ruhát tervezett, hanem mesél, gyászol, és teret adott annak, ami sokunkban ott lappang: az elengedés, az újrakezdés ígéretének.
A B72 Showroomban szeptemberben bemutatott kollekció Londonban és Budapesten is megtekinthető volt. A bemutató nem pusztán divatesemény volt - szakrális momentum, amely hidakat épít a fájdalom és a remény, a sebezhetőség és az erő között. Az Another Life ruhái freskókkal, drámai szoborszerű formákkal és fenntartható textíliákkal születnek meg. Az első darab lila-zöld, és ez nem véletlen.
Ezek a színek egyszerre hívják fel a figyelmet a limfómára és a Crohn-betegségre, és bátran beszélnek arról, hogy miért érdemes megnyitni a fájdalom kapuit. A bemutatón a ruhák nemcsak öltözékek, hanem idővonalként követik az érzelmi ívet: a törékenységtől a feloldásig, az elengedéstől az újraértelmezésig. Fények, zene és mozgás mind abba az irányba tol, hogy az ember ne csak néző, hanem résztvevő legyen.
Nem volt könnyű átvinni Rohonczi Fanni belső világát a kreatív tervezésbe. Visszatértek félelmek, kételyek, de az alkotás ritmusa közben megtalálta azt, hogy a fájdalom ne csupán nehézség legyen, hanem üzemanyag, transzformációs erő. A kollekció megjelenése kapcsán Fannival beszélgettünk.
Mesélj az Another Life kollekció keletkezéséről! Mikor és hogyan indult el benned az a gondolat, hogy ezt a témát feldolgozd?
Az Another Life a gyászból és az újjászületésből született. Az elmúlt években több fontos embert is elveszítettem, köztük édesanyámat, és ez az időszak teljesen átformálta bennem az élethez való viszonyt. Sokáig kerestem az inspirációimat - mintha minden bennem elnémult volna. Az alkotás hiánya, ezek a veszteségek és a mindennapi élet terhei lassan egy mély, szorongásos depresszióvá alakultak, amiből csak lassan, szinte észrevétlenül kezdett kibontakozni bennem a vágy, hogy valahogyan kifejezzem mindazt, ami történt.
Hiszen a munkásságomat mindig is az érzelmeim irányították, és most is ezek formálták ezt a kollekciót. Úgy érzem, érzelmi szempontból ez az egyik legerősebb munkám. Nem menekülni akartam az érzéseim elől, hanem megérteni, hogyan tud a fájdalom átalakulni valamivé, ami már nem pusztít, hanem formál. Az Another Life erről az útról szól: amikor a veszteség már nem üresség, hanem emlék, és az emlék már nem seb, hanem történet. A kollekció mottója: „Talán egy másik életben.”
Ez lett egy személyes vallomás és tisztelgés egyszerre — azok előtt, akiket elvesztettem, és azok előtt a részeim előtt, amelyeket újra kellett építenem. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, mintha az Another Life barátságok, kapcsolatok vagy életszakaszok elvesztéséről szólna és a tipikus “még mindig ezzel foglalkozol?” - mondattal, - és valahol talán arról is -, de számomra ez sokkal inkább egy belső lezárás. Egy szükségszerű folyamat, amivel végre kimondhattam: „ezt most elengedtem.”
A veszteség itt nem a vég, hanem egy átjáró: az a pillanat, amikor a múlt fájdalma átalakul erővé, és az ember lassan új életet kezd — talán ugyanazzal a szívvel, de már másként dobbanva. Azt gondolom, mindenki máshogyan gyászol, és nekem ez kellett ahhoz, hogy ténylegesen tovább tudjak lépni.
Budapestről Milánóig: egy fiatal tervező útja a nemzetközi divat színpadára
Hogyan építetted fel a dramaturgiát a bemutatón? Mi a történetív?
A bemutatót úgy építettem fel, mint egy érzelmi hullámvasutat - a gyásztól az elengedésen át a boldogságig, majd vissza a szomorúságon keresztül az újrakezdésig. A ruhák, a zene és maga a B72 Stúdió mind ennek a belső folyamatnak a részei voltak. A zenék különösen fontos szerepet kaptak: Kygo és Selena Gomez It Ain’t Me, Miley Cyrus End of the World és az F1 film Lose My Mind című számai végigkísérték az érzelmi ívet, amelyben benne voltam.
Ezek a dalok személyes emlékeket hordoznak - valakit vagy valamit idéznek, ami már nincs jelen az életemben. Ami egykor szomorúság volt, az mostanra megszépült, hála a Trunk Show-nak és Helgának, aki minden szezonban egy bensőséges, inspiráló atmoszférát teremt. A tervezés során egy mondat kísért végig ezek mellett a zenék mellett: “Engedd el. Ami marad, az emlék – de az örökre a legszebb lesz, és talán egyszer, egy másik életben.”
A bemutató „story arc”-ja maga az ember - én magam is. Az, aki gyászol, boldog, elenged, majd újrateremti önmagát. Őszintén szólva nagyon féltem ettől a bemutatótól, mert minden egyes ruha én magam vagyok - és azon az estén tényleg elengedtem valamit vagy inkább valamiket. Végül azt szeretném, hogy a ruhák beszéljenek helyettem, hogy mindenki, aki látja őket, találjon bennük valamit saját magából. Hiszem, hogy a divat az egyik legőszintébb nyelv, amin keresztül kifejezhetem önmagamat - és bízom benne, hogy mindenki el tud vinni belőle valamit, ami igazán az övé.
A kollekcióban szereplő színek, formák, motívumok hogyan tükrözik a belső utadat (gyász, elengedés, újjászületés)?
A kollekció színei és motívumai a személyes és érzelmi utamat tükrözik: a fekete nemcsak a gyászt, hanem a tökéletességet is jelképezi - azt a színt, amihez mindig vissza lehet nyúlni, ha nem tudod, mihez nyúlj. A fehér az esküvő és a ragaszkodás gondolatát hordozza, mert számomra nemcsak a tisztaságot, hanem a vágyott, de el nem ért boldogságot is jelenti - valamit, amihez kötődni szeretnénk, de ami mégsem a miénk. A halvány rózsaszín pedig azt az érzést fejezi ki, hogy „ott lehettem volna” - például az unokatestvérem esküvőjén, ahová az akkori munkám miatt nem jutottam el.
Az angyalmotívumok, Szent Péter kulcsai és a freskók mind az olasz életemhez való kötődést jelképezik, miközben spirituálisan az elengedés és az újjászületés szimbólumai is. Közben végig hű maradtam önmagamhoz: a vállon megjelenő angyalok és erőteljes vállrész-díszítések már régóta a márka védjegyei. A kék színt is megtartottam, mert számomra ez az örök szín - a saját identitásom, a “Fannica” színe.
Minden szín lehet nagyon boldog és nagyon szomorú is - pontosan ahogyan én is. Nem mindegy, milyen érzelmi állapotban nézek rá a ruhákra, mert a jelentésük bennem él, és velem együtt változik.
trueGaléria
Mit üzensz azoknak, akik nem jártasak a divat nyelvén, de érzékenyek az érzelmi történetekre? Hogyan tud egy „átlagolvasó” is kapaszkodót találni ebben a kollekcióban?
Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy valaki átélhesse és kapcsolódhasson a kollekció üzenetéhez. A ruhák, színek és motívumok érzelmi történeteket mesélnek. Mindenki azt látja a kollekcióban, ami éppen a saját hangulatában él: a ruhák mindenki számára más élményt, más történetet hoznak elő.
Mikor érezted először azt, hogy a traumád feltárása segíthet a gyógyulásban?
2021 januárjában meghalt a fiam, három hónappal később pedig édesanyámat is elveszítettem. Ők ketten nem élhették meg mindazt a sok pozitív dolgot, ami azóta velem történt, és ezt sokáig nagyon nehéz volt feldolgozni. Azután kaptam egy borderline és szorongásos depresszió diagnózist, és teljesen elvesztettem a kapaszkodómat - vagyis azt az embert, aki mindvégig támogatott, aki mindig hitt bennem egy szóval az anyámat.
Előtte a tervezés vagy az alkotás „csak” valami volt, amit a mamám akart mindig is - mindig kommentálta, mit csinálok, és ez valahogy része lett a kettőnk kapcsolatának. Később beleszerettem, mert fantáziát láttam benne, mindig a régi ruháimat újítottam fel, kísérleteztem. De ebben az időszakban vált igazán életmentővé - vagyis amikor idén megszületett az Another Life. Akkor jöttem rá, hogy számomra a legőszintébb önkifejezési forma a tervezés és a művészet, mert abban mindent el tudok mondani, amit szavakkal nem lehet.
A borderline diagnózis eleinte ijesztő volt, mert sokan félreértik. Pedig számomra ez nem bélyeg, hanem egyfajta érzékenység - egyszerre átok és áldás. Nagyon mélyen élem meg az érzelmeket: ha szeretek, ha fájok, ha alkotok, minden szélsőségesen hat rám. Talán épp ezért tudom ennyire őszintén megjeleníteni mindezt a munkáimban is. A művészet számomra nemcsak hivatás, hanem belső egyensúlyteremtés is - minden darab kicsit visszaad abból, amit elveszítettem vagy megéltem.
Mengyán Eszter: Egy tudatos gardróbbal a reggelek is nyugodtabbak lesznek
A kollekció másik motivációja egy fiú (aki segített felfedezni egy másik oldaladat). Ha beszélhetünk róla: mi volt az, amit ő hozott ki belőled, és hogyan hozzáadott az alkotói identitásodhoz?
Igen, volt valaki, aki különleges szerepet játszott az Another Life kollekció születésében. Nem egyszerű szerelem volt, hanem mély, lelki kapcsolódás. Ő segített újra látni magam, amikor már nem hittem benne. Gyerekkorunk óta ismertük egymást, és pontosan akkor tért vissza az életembe, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Borderline-osként minden érzést végletekig élek meg - ő megtanította, hogy a sebezhetőség erő. Bár már nem beszélünk, nélküle nem született volna meg ez a kollekció. Minden darab egy darab fájdalmat és reményt hordoz, emlékeztetve arra, hogy valaki ennyire megérintett és új életet adott nekem.
Hogyan találtad meg azt az egyensúlyt, hogy ne csak fájdalom, de erő és remény is jelen legyen a kollekciódban?
Azt hiszem, azzal találtam meg az egyensúlyt, hogy nem akartam elrejteni a fájdalmat – mert ez is a valóság része. Nem akartam eljátszani, hogy minden rendben van, hanem megmutatni, hogy a legnehezebb érzésekből is születhet valami csoda. A kollekció készítése alatt ezeket az érzéseket igyekeztem feldolgozni, és ahogy haladtam vele, „valahogy minden a helyére került”. Jöttek jó hírek apától, szakmai sikerek, és belül is elindult valami megnyugvás. Nem mondom, hogy feldolgoztam mindent, de megtanultam, hogy az idő néha akkor segít, ha hagyjuk megnyugodni a lelkünket.
Az egyik legerősebb dolog, amire most emlékezhetek: azt választottam, hogy itt leszek ebben az emberi tapasztalatban. Bátran. Nem azért vagyunk itt, hogy csak szenvedjünk, hanem hogy emlékezzünk és érezzünk. Emellett, hogy megtaláljuk a fényt, amiért itt vagyunk, és hogy ragyogjunk. Minden érzelem és gondolat között, amit átélünk, ott van a lehetőség, hogy felismerjük: ez is elmúlik, és ez ad megnyugvást a léleknek.
Kollár Dea: Egy nőnek sokkal többet kell letennie az asztalra, hogy elismerjék a zeneiparban
Mit szeretnél, ha az olvasó érezne vagy gondolna, amikor végigsétál a bemutatón, vagy nézi a kollekciót – akár képen, magazinban?
Azt szeretném, hogy aki látja a bemutatót, vagy csak ránéz a kollekció képeire, érezne valamit. Nem csak a szépséget vagy fájdalmat, hanem azt az energiát, ami mögötte van. Azt, hogy ezek a darabok nem pusztán ruhák, hanem érzések, emlékek és gyógyulások lenyomatai. Szeretném, ha az emberek rájönnének: a fájdalom nem a történet vége. Hogy bármilyen mélyre is kerülsz, abból még mindig születhet valami gyönyörű - akár egy új élet, akár egy új önmagad. Mert minden seb, minden veszteség és minden újrakezdés visz közelebb ahhoz, aki valójában vagy, mert nem élhetsz örökké a múlt árnyékában. Az már megtörtént - az már egy Another Life.
