előfizetésem
Hírlevél
A boldogság nem kiváltság, hanem természetes érzés: nem kell bocsánatot kérni
Van valami egészen különös abban, amikor az örömünket inkább elrejtenénk. Mintha a boldogság csak csendben lenne elfogadható – főleg akkor, ha mások épp nehéz időszakon mennek keresztül. Ahelyett, hogy megosztanánk, inkább visszafogjuk magunkat, nehogy túl soknak tűnjünk. De miért érezzük így? Milyen minták alakítják ezt bennünk, és hogyan lehet újra megtanulni felszabadultan jól lenni?
Vannak pillanatok, amikor a boldogság – ahelyett, hogy felszabadítana – inkább elbizonytalanít. Egy jó hír a munkahelyen, egy új szerelem, egy váratlan nyugalom, amikor végre minden a helyére kerül. Mégis nehézzé válik megosztani, sőt megélni is, ha a környezet fájdalommal teli. Mintha a jóllét túl hangos lenne ott, ahol mások épp csendben szenvednek.
A boldogság nemcsak vágyott, hanem érzelmileg összetett állapot. Egyéni szinten keressük, miközben társadalmi és családi mintáink gyakran azt tanítják: a szenvedéshez kötődik az elfogadás, a figyelem, az empátia. Az öröm viszont könnyen válik gyanússá, kellemetlenné, sőt rejtegetnivalóvá. Gerhát Réka pszichológus rámutat: ezek a belső konfliktusok mély mintákból táplálkoznak, és sokkal többen hordozzuk őket, mint gondolnánk. A boldogság gyakran nemcsak megengedést, hanem belső munkát is kíván.
Ha túl jól vagy, az „zavaró lehet”?
A szakértő szerint a boldogság miatti bűntudat mögött gyakran a társas összehasonlítás áll: az a belső mérce, amely szerint másokhoz képest határozzuk meg, mennyire „szabad” jól lennünk. „Egy kollektív szenvedéskultúrában élünk – ahol a nehézségekről, megküzdésről, krízisekről sokkal természetesebb beszélni, mint az örömről” – mondja a pszichológus.
Mit ront el a legtöbb szülő a kamasz gyerekével – és miért kerülhet ez a kapcsolatukba?
Ez nemcsak társadalmi elvárás, hanem mélyen beépült belső norma is lehet. A szocializáció során megtanuljuk, hogy az együttérzés alapja az, ha figyelünk mások érzéseire – ami önmagában egy értékes készség. A probléma ott kezdődik, ha ez az elvárás átfordul abba a belső meggyőződésbe, hogy „nem lehetek jól, amíg más nincs jól”. Ilyenkor a saját boldogság már nem inspiráló élmény, hanem valami, amit el kell rejteni.
A szerénység is gyakran kap torz értelmezést. „Sok családi mintában a siker, az öröm vagy akár a nyugodt időszak is csak akkor elfogadott, ha azt nem mutatjuk ki” – teszi hozzá Gerhát Réka. Ez a hozzáállás ahhoz vezethet, hogy elkezdjük kétségbe vonni: egyáltalán jogos-e a jóllétünk, ha mások épp nehéz időszakon mennek keresztül.
Pszichológiai szempontból ez gyakran az önértékelésünkkel és az önbecsülésünkkel is szoros összefüggésben van. Akiknek az értékesség-élménye erősen kötődik ahhoz, hogy másokat támogatnak, gyakran érzik úgy: a saját örömük megélése önző, sőt bántó lehet mások számára.
Miért csak a fájdalmunkkal kérünk figyelmet?
A másik jelenség, amiről ritkán beszélünk, de annál többeket érint: az a belső meggyőződés, hogy csak akkor érdemeljük meg az empátiát vagy figyelmet, ha éppen szenvedünk. „Ez a minta sokszor gyermekkorból ered” – hívja fel a figyelmet a szakember, majd hozzáteszi: „ha gyerekként azt tapasztaltuk, hogy a szüleink vagy más felnőttek csak akkor figyeltek ránk igazán, amikor sírtunk, betegek voltunk vagy valami gond volt velünk, akkor ez a hiedelem – hogy a törődés »jutalom a szenvedésért« – mélyen beépülhet.”
Női istenek uralták a világot, amíg a férfiak el nem vették tőlük
Hasonló mintát láthatunk akkor is, ha a környezetünkben a felnőttek csak akkor engedték meg maguknak a pihenést, amikor már kimerültek vagy megbetegedtek. Ilyenkor a pihenés és a törődés nem természetes, hanem kivételes állapot lesz – egyfajta engedély, amit csak krízishelyzetben kapunk meg.
Ezekből a tapasztalatokból alakulhat ki az önfeláldozó identitás: az a szerep, amelyben akkor érezzük magunkat „jó embernek”, ha másokat támogatunk, és a saját igényeinket háttérbe szorítjuk. Az ilyen beállítódással élők sokszor csak akkor kérnek figyelmet, amikor már teljesen kimerültek – és ez a dinamika hosszú távon nemcsak mentálisan, de fizikailag is megterhelő lehet. Ráadásul a társadalom is ezt a mintát erősíti fel: a túlélőt, a „harcost”, a szenvedésből felálló hőst ünnepeljük – miközben a csendes, stabil jóllét ritkán kap elismerést.
A változás belülről indul
A legfontosabb első lépés az, hogy felismerjük ezeket a mintákat – mert a tudatosság már önmagában változást hoz. Szakértői vélemény alapján érdemes figyelni, mikor jelennek meg bennünk azok a gondolatok, hogy „most épp nincs baj, ezért nem biztos, hogy figyelmet érdemlek”, vagy „nem szeretném elrontani más napját a jó híremmel”.
Filmbe zárt fény: Sutus Fanni, az analóg divatfotográfia egyik hazai úttörője
Ha elkezdjük tudatosan megosztani a pozitív élményeinket is – például baráti vagy családi beszélgetésekben –, az segíthet újraírni a belső hiedelmeket. Ahogy a pszichológus fogalmaz:
Szerethető vagy akkor is, amikor jól vagy – és az örömöd érték mások számára is.
Fontos, hogy a támogató kapcsolataink ne csak a krízisekről szóljanak, hanem a hétköznapi örömökről is. A hiteles jelenlét és az empatikus odafigyelés ugyanis nem zárja ki azt, hogy közben mi is boldogok lehetünk. A mélyebb, elhúzódó minták feltérképezéséhez sokszor szükség van önismereti munkára – akár terápiában, akár csoportos formában. Ezekben a folyamatokban újra megtapasztalhatjuk, hogy a figyelem, szeretet és törődés nem a szenvedés jutalma, hanem alapvető emberi szükséglet – és igenis jár nekünk.
