előfizetésem
Hírlevél
Önismeretről beszélünk, közben egyre kevésbé tudjuk, mit érzünk valójában
Valahol a filterek, a terápiás idézetek és a „dolgozom magamon” mantrák között lassan elfelejtettük, mit is jelent valójában megismerni önmagunkat. Egy generáció, amely minden eddiginél többet beszél a lelki egészségről, mégis soha nem volt ennyire elveszve a saját érzései között. Ma az önismeret menő, trendi, státuszszimbólum – és épp ettől veszélyes.
Miközben mindenki a „tudatos élet” után fut, egyre többen érzik, hogy a rengeteg önfejlesztő tartalom, terápia, podcast és idézet között valami elveszett. A csend. A jelenlét. Az, hogy őszintén merjünk érezni. Az önismeret kultusza mára egy újfajta elvárássá nőtte ki magát: fejlődj, húzd meg a határaidat, szeresd magad, legyél tudatos, dolgozz magadon. A szavak, amelyek eredetileg gyógyítani akartak, mára teljesítménykényszerré váltak. A közösségi média tele van tanácsokkal, gyors receptekkel és „önismereti tippekkel”, amelyek látszólag segítenek, azonban gyakran épp a lényegtől távolítanak el minket.
De mi történik valójában ezzel a „terápiás kultúrával”? Hogyan fordult az önismeret a mélységből a látszat felé – és mit tehetünk azért, hogy visszataláljunk önmagunkhoz? Erről beszélgettünk Oláh Viktóriával, pszichológussal, life- és női coachcsal, aki évek óta kíséri a nőket az önazonosság, a belső biztonság és a valódi kapcsolódás útján.
Szorongás és életközepi válság helyett tekints a negyvenedik születésnapra új kezdetként
Az önismeret többé nem tabu, hanem érték
Az elmúlt évtizedekben látványosan megerősödött az úgynevezett „terápiás kultúra” fogalma. Ebben hatalmas szerepe volt a médiának, majd később a közösségi médiának is, hiszen ma már természetes, hogy a lelki egészségről, a fejlődésről és az önismeretről nyíltan beszélünk. Oláh Viktória szerint a mai világ teljesítménycentrikus működése egyre több embert kényszerít rá arra, hogy tudatosan foglalkozzon önmagával – különben könnyen kibillen az egyensúlyból. „Az önismeret, a személyes fejlődés és a mentális egészség ma már nem tabu, hanem érték” – vallja a Oláh Viktória.
A pszichológus úgy látja, az elmúlt évek egyik legpozitívabb változása, hogy az önismerethez való hozzáállás gyökeresen átalakult: a korábbi, hiányra épülő szemlélet – „baj van velem” – helyét egy fejlődésorientált irány váltotta fel, amely inkább azt kérdezi: hogyan lehetek önazonosabb? Ez az irányváltás nemcsak egészségesebb, hanem reményteli is: végre nem a hibáinkat akarjuk kijavítani, hanem önmagunkat megérteni.
„Amikor az önismeret státuszszimbólummá válik, elveszíti a mélységét” – mondja Oláh Viktória. Szerinte ez a folyamat akkor fordul felszínessé, amikor a valódi belső munka helyett a látszat, a címkék és a trendek kerülnek előtérbe. Az önismeret ekkor már nem a lélek útja, hanem inkább szerep, amelyet magunkra veszünk, hogy megfeleljünk valaminek vagy valakinek.
„Számomra az önismeret nem státusz, hanem egy őszinte, sokszor fájdalmas, de gyógyító folyamat. Nem attól értékes, hogy elmondhatom: dolgozom magamon, hanem attól, hogy valóban találkozom önmagammal” – fogalmaz. A fejlődés tehát nem egyenes út, és nem is arról szól, hogy egyszer „készek” legyünk. Sokkal inkább arról, hogy megtanuljunk őszintén kapcsolódni magunkhoz, másokhoz és az élethez. A legnagyobb bátorság tehát nem az, ha kimondjuk, hogy önismereti úton járunk, hanem az, ha elfogadjuk azt, amit ott találunk.
5 gondolat, ami nem hagyott nyugodni az Emily Párizsban 5. évadának nézése közben
Az önismeret nem kor kérdése
Az önismerethez és a segítségkéréshez való hozzáállás nem pusztán generációs különbség. „Nem érzem, hogy ez tisztán életkor vagy korszak kérdése lenne. Sokkal inkább egyéni, élethelyzettől, tapasztalattól és környezettől függő dolog” – mondja a szakértő. Az, hogy valaki mennyire tud önmagán dolgozni, számtalan tényezőn múlik: milyen családi mintákat hozott, milyen értékrend veszi körül, milyen élettapasztalatokat szerzett, és éppen milyen szakaszban van az életében.
„Látok hatvanéveseket, akik elképesztő önreflexióval és nyitottsággal tekintenek magukra, ugyanakkor huszonéveseket is, akik még félnek a mélyebb önvizsgálattól. Ez nem kor, hanem érettség kérdése” – fogalmaz Oláh Viktória, aki szerint a „túlterápiázottság” nem azt jelenti, hogy valaki sokat jár terápiára, hanem azt, hogy a pszichológiai nyelv és az önismereti tartalom túlhasználttá, sőt felületesen fogyasztottá vált.
„Ma rengetegen beszélnek önismeretről, használnak pszichológiai kifejezéseket, címkéznek, diagnosztizálnak, de sokszor nem valódi megértésből, hanem intellektualizálásból vagy önvédelemből” – mondja a szakember. A közösségi médiában keringő önismereti tartalmak – rövid videók, idézetek, mémek, podcastok – látszólag segítenek, de gyakran csak információt halmozunk velük. „Ezek el is téríthetnek minket attól, hogy valóban mélyre menjünk. A pszichológiai gondolkodás így kapcsolódás helyett pajzzsá válik” – fogalmaz.
A „túlterápiázott” generáció sokszor szavakkal helyettesíti az érzéseket. „Nem azt mondjuk, hogy fájt, amit mondtál, hanem azt, hogy toxikus vagy, vagy triggereltél. Ezzel viszont elveszítjük az érzelmi jelenlétet és a valódi találkozást.”
Viktória szerint az önismeret nem tartalomfogyasztás, hanem belső munka. Ott kezdődik, amikor le tudunk csendesedni, befelé figyelni, és valóban kapcsolódni az érzéseinkhez. „Az önismeret lényege nem az, hogy többet tudjunk magunkról, hanem az, hogy mélyebben éljünk magunkkal.”
Az önismeret képes szorongást szülni?
Oláh Viktória szerint az önismeret kultusza ma sokaknál inkább intellektuális tevékenység, mint valódi belső folyamat. „A fiatalabb generációk különösen ki vannak téve ennek. Érzelmileg érzékenyek, de nem tanította meg őket senki arra, hogyan kezeljék ezt. Sokszor nem belülről, hanem kívülről építik fel az önképüket – a visszajelzéseket a közösségi médiából, a lájkokból, követőszámból vagy épp az ellenkező nem reakcióiból nyerik.”
Ez a külső mérce rövid távon adhat önbizalmat, de hosszú távon eltávolítja őket önmaguktól. „Ha az értékesség érzését a külvilág határozza meg, a belső stabilitás törékennyé válik. Ráadásul a közösségi média új elvárásrendszert teremtett: fejlődj, szeresd magad, húzd meg a határaidat, legyél tudatos! Ezek mind fontos értékek, de ha elvárássá válnak, és nem belső tapasztalatból fakadnak, akkor szorongást okoznak.”
Az egészséges önismeret alapja mindig a szülő önismerete. Egy gyerek nem azt tanulja meg, amit mondunk neki, hanem azt, ahogyan mi élünk. Ha a szülő hitelesen kapcsolódik önmagához, felismeri és vállalja a saját érzéseit, hibáit, határait, akkor ezzel természetes módon azt üzeni: embernek lenni rendben van. Nem kell tökéletesnek lenni, elég jelen lenni.
A másik kulcs a nyílt, érzelmileg őszinte kommunikáció.
Fontos, hogy a gyermek megtapasztalja: az érzéseiről szabad beszélni, azok nem rosszak, nem ciki dühösnek, szomorúnak vagy bizonytalannak lenni. A szülő feladata nem az, hogy minden választ megadjon, hanem az, hogy teret adjon az érzéseknek, és megtanítsa, hogyan lehet azokat megfogalmazni. Így tanulja meg a gyerek, hogy az önismeret nem teljesítmény, hanem kapcsolódás önmagához és másokhoz, és a valódi érték az emberi őszinteségben rejlik.
A szociális fáradtság kimerítő, még a legjobb barátságokat is próbára teheti
Az önismeret nem verseny, hanem belső iránytű
Oláh Viktória szerint az önismeret akkor válik hitelessé, amikor nem kívülről, hanem belülről indul. „Ma rengeteg fiatal fogyaszt önfejlesztő tartalmat, és közben könnyen elhiszi, hogy létezik egy recept arra, hogyan kell jól csinálni az önismeretet. Pedig nincs ilyen út – ez mindenkinek a saját, egyedi története.”
A versengés ott kezdődik, amikor másokhoz hasonlítjuk magunkat. „Azt hisszük, hogy gyorsabban, mélyebben, tudatosabban kell haladnunk, miközben az önismeret nem teljesítmény, hanem tapasztalat. Az életből, a kapcsolatokból, a kudarcokból és a csendből születik – nem a tartalmakból.”
A pszichológus szerint a valódi fejlődés nem attól függ, mennyit tudunk magunkról, hanem attól, mennyire tudjuk őszintén érezni magunkat. „Ehhez le kell lassulni, elengedni az összehasonlítást és a megfelelést. Teret kell adni annak, ami éppen van – a hibáknak, a zavarodottságnak, a gyengeségnek is. Ha a fiatalok ezt megengedik maguknak, az önismeret nem státusz lesz, hanem belső iránytű. És ez az iránytű mindig befelé mutat – nem kifelé.”
