Minden trauma után újra kell tanulni élni – Így találhatsz vissza önmagadhoz

Az ember nem akkor sír, amikor fáj, hanem amikor már elég erős ahhoz, hogy belenézzen abba, ami megtörtént. És akkor kezd gyógyulni. De ezzel együtt valami el is tűnik. Mert a gyógyulás nemcsak felszabadít – újra is ír. Néha úgy, hogy a végén már nem is emlékszel, milyen volt nem félni.

A legtöbben azt várjuk, hogy a gyógyulás visszaadja, amit a trauma elvett. A biztonságot. A nyugalmat. A régi életérzést. De ez ritkán történik így. Mert ami történt, az megváltoztatott – és nemcsak rossz értelemben. Megtanított túlélni. Érteni. Határokat húzni. Kifelé nézve lehet, hogy erősebb lettél. De belül már nem ugyanaz vagy, aki a történtek előtt voltál. És ez zavarba ejtő. Mert nemcsak a fájdalmat kell feldolgoznod, hanem azt is, hogy közben elveszítetted a korábbi éned. A naivitásodat. A régi vágyaidat. Talán még azokat az embereket is, akik már nem tudtak veled jönni az új úton.

Azt hittem, ha túlélem, újra önmagam leszek. Nem vagyok már az, aki akkor voltam – de ki vagyok most?

Schveiger Réka mindsetmentor, krízisfeldolgozó szerint egy trauma után új identitás születik. De ez az új én nem mindig komfortos. Néha keményebb. Máskor halkabb. Nem mindig tud nevetni. És sokáig nem is tudja megfogalmazni, mit akar. Csak azt érzi: már nem ugyanaz a világ, és benne már nem ugyanaz a nő vagy. Ez az átmenet az egyik legnehezebb időszak. Mert kívülről úgy tűnik, minden rendben van – te mégis gyászolod magad. A régi reakcióidat. Az álmaidat. Azokat a verzióidat, amelyek már nem férnek bele ebbe az új valóságba. Ez nem gyengeség. Ez az érési folyamat velejárója.

Esze ágában sem volt modellkedni, Cindy Crawford az USA első női elnökének készült

A szakértő úgy látja, sokan, akik átélték életük egy krízisét, azt gondolják, túl kell lenni minél hamarabb a trauma okozta fájdalmakon, és visszakaphatják a régi életüket, mehet minden a régi kerékvágásba. Legyen szó egy kapcsolat elmúlásáról, munkahely elvesztéséről vagy szeretteink haláláról, mindennek megvan a maga gyászfolyamata, hiszen az addigi biztonságos vagy megszokott életünk megszűnik, melyet minden esetben egyfajta gyászfolyamat kísér.

„Ezt a helyzetet már csak a gyászoló környezetében lévők tudják jobban súlyosbítani, akik szintén azt várják el a fájdalmat megélő személytől, hogy folytassa az életét úgy, mintha mi sem történt volna. Ebben az esetben a könnyebb megküzdési stratégiát szeretnék választani. Legyünk őszinték: ez lehetetlen, hiszen az átélt traumával, veszteséggel, kudarccal és fájdalommal együtt meghal a személyiségünk, és ezzel egy időben egy új ember is születik.

A veszteség feldolgozásának ideje alatt kialakul egy gyászoló identitás, ami egy új énképet jelent, ez egészen addig lesz uralkodó, amíg nem adjuk meg az engedélyt önmagunknak arra, hogy újra élni kezdjük életünket. Ez viszont akár évekig–évtizedekig is eltarthat.”

A túlélésnek ára van: a régi én

Azok a nők, akik súlyos traumákból álltak fel – legyen az bántalmazás, veszteség, betegség vagy válás –, gyakran számolnak be arról, hogy nem ismerik fel többé magukat. Nem a tükörben. Hanem a döntéseikben. A vágyaikban. A reakcióikban. Ami régen fontos volt, most közömbös. Aki régen közeli volt, most távol. Az értékrend átrendeződik. És ezzel együtt megjelenik egy furcsa bűntudat is: nem azért, amit tettek velünk, hanem amiatt, akik lettünk. Pedig ez is a gyógyulás része. Csak nem arról beszélünk eleget, hogy az újrakezdés nem visszatérés, hanem teljes újraírás.

„Ő azt mondja, erősebb lettem. Én csak fáradtabbnak érzem magam. A terápia működött. Már nem sírok minden nap. Már nem kerülöm el a tükröt. Már nem rettegek a telefoncsörgéstől. De azt is érzem, hogy már nem tudok úgy örülni dolgoknak, mint régen. Mintha elhalt volna bennem valami. Aki szeretett remélni” – meséli Nóra (37). Sok nő ezt nem meri kimondani. Mert a gyógyulást sikerként kéne élni. Pedig a fejlődés nem mindig boldogító. Néha inkább csendes. Elszigetelő. És magányos. Mert az, aki újraépítette magát, már nem fér bele a régi világába.

Szenvedésből tartalomgyártás: ez most a legveszélyesebb trend

A szakértő szerint a traumát megélt emberek számtalan esetben nemcsak a helyzetet, szakítást, halált vagy a munkahelyet kell, hogy meggyászolják, hanem önmagukat is. „Hiszen ezek a helyzetek az identitás részeként szorosan együttműködtek velünk és bennünk. Amikor azonban bekövetkezik az elkerülhetetlen, picit vagy nagyon, de mi magunk is belehalunk. Gyász a gyászban” – fogalmaz Schveiger Réka, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy

a megrekedt érzelmi állapot időtartama attól függ, ki az, aki képessé válik önazonosan létezni a veszteséggel, és a trauma feldolgozása utáni új énnel együtt létezni.

Ha gyógyulsz, kapcsolatok is átrendeződnek

Egy másik nehéz pont: a környezet reakciója. Amikor már nem vagy „az a lány”, akit meg kellett menteni, akit félteni kellett – a dinamikák megváltoznak. Vannak, akik nem tudnak mit kezdeni az új határokkal, az önazonossággal. Mert már nem vagy irányítható. Már nem vagy kiszolgáltatott. Ilyenkor történik, hogy barátságok elhalnak. Házasságok kiüresednek. Családtagok elfordulnak. Mert már nem az vagy, akit megszoktak. És te sem tudsz úgy viszonyulni hozzájuk, mint előtte. Nem a harag miatt – hanem mert a gyógyulás mindig új perspektívát ad. És nem mindenki akar oda követni.