előfizetésem
Hírlevél
Döbrösi Laura: „Elkezdtem a fényre hozni az elzárt részeimet”
Döbrösi Laura nemcsak színésznőként, hanem sokoldalú, tudatos alkotóként is formálja a saját világát. Színművészeti Egyetem nélkül épített karriert, közben Aranykalászos gazda végzettséget szerzett, face-jógát oktat, és évek óta a fenntartható életmód elkötelezett híve. Most éppen női kör- és szertartásvezető képzésre jár, mert hisz abban, hogy a nők életének fordulópontjait, a vérzéstől az anyaságig, újra meg kell tanulni ünnepelni.
Döbrösi Laura az interjúban őszintén mesél arról, hogyan talált rá saját útjára, miért nem félt kimaradni a megszokott szakmai sémákból, és hogyan próbálja a mindennapokban megélni a kedvesség, a tudatosság és az önelfogadás egyensúlyát.
Elgondolkodtató, hogy megtalálnak a traumákat hordozó, terápia előtt álló női karakterek.
Igen, én is észrevettem. Könnyen tudok ezekkel a női sorsokkal empatizálni, nem nehéz a traumákhoz közel kerülnöm. Remélem, ez meg is marad bennem, mert színészként ez jó képesség. Most viszont nagy áttöréseket élek meg a saját önismereti utamon, és tényleg azt érzem a lelkemben elkezdtem feloldani, fényre hozni az elzárt részeimet. Kíváncsi vagyok, hogy a személyiségfejlődésem új szakaszában másfajta szerepeket vonzok-e majd.
Nekem az Egykutya volt eddig az életem legnehezebb szerepe, technikailag és fizikailag is. Ez egy nagyon fizikai előadás, pedig nem táncolunk benne. Már az elején egy különleges állapotban kezdek, Patikaként én engedem be a közönséget a az előadás terébe. Össze vagyok szorulva, testileg is, és aztán az előadás körülbelül felénél jön egy „atomrészegség” állapot, amit mind a négyen a karakterének megfelelően hozunk.
Az a vicces, hogy az előadás után olyanok vagyunk, mint akik tényleg be vannak rúgva. A színpad nagyon durva cucc, behúz. És az is különleges, hogy ez az egész történet valós időben játszódik, egyetlen lendületi íven vagyunk rajta végig. Ez varázslat. Sokkal mélyebbre lehet menni, mintha egymástól elválasztott jelenetek lennének.
Deák Kristóf: „Szomorú lennék, ha pont olyan lenne egy film, ahogy azt az elején elképzeltem”
A színház előadás és a Deák Kristóf rendezte film szempontjából is izgalmas műfaj az a dramaturgia, hogy terelj össze egy szobába különböző karaktereket és nézd meg mi történik. Alapos kihívás is, hogy ne fulladjon unalomba. Te szereted ezt a műfajt?
Imádom. A végletet szeretem a filmben: vagy a legegyszerűbb filmeket, egy szoba, néhány ember , vagy a szürreálisakat, a sci-fit, fantasy-t. A köztes műfajok ritkán érdekelnek. Az Egykutya ebből a szempontból érdekes: natúrnak tűnik, mintha csak négy ember beszélgetne egy szobában, de közben mégis egy krimit nézel, amiben már-már rajzfilm-szerűek a karakterek. Sűrít is rendesen: a valóságban ezek a témák talán nem lennének így, egy rakáson, ezek a beszélgetések négy és fél óráig tartanának. Itt meg másfél óra alatt lejátszódik minden. Ezt a műfaj kavalkádot imádom.
A szürreális vonalat úgy érted, mint például a Szegény párák?
Pontosan. Vagy A faun labirintusa. Az elvont, különleges világú filmeket szeretem.
Patika figurájáról, a mély elszigeteltségéről, az anya-lánya kapcsolatról, a kimondatlan sérelmekről eszembe jutott, hogy a társadalomkutatók ezt a helyzetet „szendvics generációnak” hívják: amikor valakinek már gyereke van, de közben az idős szülőjéről is gondoskodnia kell. Patikának pont nincsen gyermeke, de nem oldódik fel akkor sem, amikor az anya már meghal.
Igen, mert a Patika ott ragadt. Nem lett saját családja, nem volt egy percig sem igazán saját élete. Már fiatalon sem volt az önmegvalósítás mestere, de később sem tudott elindulni. A megszokás nagy úr – az idegrendszerünk ahhoz alkalmazkodik, amit élünk, és azt kezdi normálisnak tekinteni. Szóval az a tanács, hogy „lépj ki a rossz helyzetből”, nem működik ilyen egyszerűen. Az idegrendszerünk megszokja a szörnyűséget is, és a változás a legfélelmetesebb.
Patika itt akadt el: az anyja már meghalt, de ő még mindig ugyanott van – mintha vele együtt ő is meghalt volna egy kicsit. Az ő otthonléte börtön. Nem tud elmenni otthonról, és bár sejthető, hogy szeretett volna, végül az anyja ápolása miatt bezárult. Fontos, hogy ez nem az ő döntése volt – vállalta, de nem ő akarta. Közben pedig a külvilághoz sem tudott kapcsolódni.
Úgy képzelem, hogy az anyja lefoglalta minden energiáját ez egy idő után monomániássá tette: csak egy dologra tudott fókuszálni. Ez az elszigetelődés, ami nem a saját döntéséből fakadt, tette tönkre. Patika édesanyját egy energiaszipolyozó, erős, szigorú nőnek látom, aki a lányát is mindig a saját szolgálatába képzelte el. A mai világban is nagyon aktuális az elszigeteltség – amikor a magányt a képernyőn keresztüli „kapcsolódással” próbáljuk enyhíteni.
Ez olyan, mint egy hamis idegrendszer: elhiteti velünk, hogy kapcsolódunk, miközben nincs érintés, nincs illat, nincs valódi visszajelzés, nincsenek tükörneuronok. Szóval 2025-ben nagyon könnyű elmagányosodni, mert a képernyőn keresztüli közösség nem ad eleget, csak illúzió.
Érdekes, hogy légiesen áramolsz az élet teljesen különböző irányaiba, ahogyan színésznő vagy éppúgy vagy énekes, face jóga oktató, még díszlettervezőként is végeztél, ezer dologra fókuszálsz.
Mindig több dolgom van, mint amennyit el tudok végezni. Nem fenyeget, hogy ha kiesik az egyik „lábam”, ne tudnám, mihez kezdjek. Így vagyok összerakva. Nem tudnék csak egy dologra figyelni. Minden személyiségelemzésemben benne van, hogy az identitásközpontom nyitott, tehát nem olyan alkat vagyok, aki gyerekként eldönti, hogy tűzoltó lesz, és így is marad. A kíváncsiság, a sokszínűség visz előre. Ennek vannak nehézségei, de ez a kényelmes számomra. Megőrülnék, ha csak a színészettel foglalkoznék.
Régen féltem ezt kimondani, mert attól tartottam, hogy így nem tűnök eléggé elhivatottnak. De ma már tudom, az, hogy a színészet mellett más is izgalmasnak találok, abban semmi fura nincsen. Sőt, ettől vagyok teljes.
A sokoldalúságodban az Aranykalászos gazda végzettséged lepett meg legjobban.
(nevet) Igen, ennek az az oka, hogy akkoriban egy ökoközösségben gondolkodtunk, fesztiválokat szerveztünk, és sokan a barátaim közül tényleg vidékre költöztek, ökotanyákra. Arra gondoltunk, hátha egyszer lesz egy nagy közös földünk, és ezért páran elvégeztük az Aranykalászos gazda képzést. Remek volt!
Érdekes, hogy nem mondtad ki sokáig, hogy színésznő vagy. Ennek volt valami oka?
Inkább babonás voltam. Annyira örültem, hogy minden természetesen alakult, nem törtettem, nem küzdöttem semmiért. Dolgoztam keményen, egyik munka hozta a másikat. És valahogy mindig azt éreztem, hogy túl szép, hogy igaz legyen. Hogy bármelyik munkám lehet az utolsó, mert nincs papírom róla, hogy színésznő vagyok. A Színművészeti Egyetem akkoriban nagyon erős, zárt közeg volt, és aki nem járt oda, outsidernek számított.
Én meg éreztem, hogy nem ott van a helyem, de ezt huszonegykét évesen kimondani, a nyilvánosság előtt, nagyon nehéz volt. Bátortalan voltam, mert láttam, mennyit küzdenek a kortársaim, hogy bejussanak, elvégezzék, dolgozhassanak. Én meg túl szerencsésnek éreztem magam, inkább hallgattam.
Tenki Dalma: „A legnagyobb kihívás az volt, hogy elengedjem a kontrollt”
És mikor változott ez meg, most már nem érezni, hogy rejtőzködnél.
Amikor elhelyeztem magam a világban. Rájöttem, hogy senki nem kategorizál annyira, mint én saját magamat. A bizonytalanságaim az én komplexusaimból jöttek. Most már ki tudom mondani, amiben éppen vagyok és elfogadom, hogy lesz, aki ért, és lesz, aki nem.
Ma már mélyen foglalkozol önismerettel, de volt olyan időszak, amikor elbújtál a szerepek mögé?
Lehet, hogy furcsán hangzik, de én sosem voltam „főállású színész”. Nem estem egyik próbafolyamatból a másikba. Sosem éltem úgy, hogy a színészet töltötte ki a teljes fókuszomat. Ha vége lett egy filmes projektnek, mentem fesztivált szervezni, mezítláb, a szabad ég alá. Egy másik vilagba. Az önismereti technikákat mindenhova magammal vittem: jógáztam, meditáltam, csoportokba jártam. De előfordult, hogy évekig nem néztem igazán magamba, inkább csak pörögtem. Ez volt az én „megúszásom”: a dolgok csinálása a befelé figyelés helyett.
Évek óta egészségtudatosan élsz, ugye?
Igen, ez életmód és hobbi egyben. Tudományos forrásokból tájékozódom, tanulmányokat, könyveket olvasok. Ezek alapján döntök, mi tesz jót nekem, a környezetemnek, és mi nem. Nem azért nem használok bizonyos vegyszereket, mert a fenntarthatóság menő, hanem mert tudom, hogy ártanak, pl. tüdőbetegséget okoznak, vagy károsítják a vízi ökoszisztémát. Ez fegyelmezettséget kíván: néha nekem is kedvem lenne kifesteni a körmöm, de aztán eszembe jut, hogy a lakk és a lemosó is csak egy vegyszer, és rájövök, hogy ez senkinek sem tesz jót.
Egyébként káosz van a napjaimban, de higgadtan navigálok benne. Az életem kalandos, és ezek a horgonypontjai: egészség, fenntarthatóság, kedvesség. Lehet, hogy kívül sietek, de belül lassú vagyok, nem hozok gyors döntéseket, nem nyílok meg hirtelen. Ezek az alapelvek tartanak egyben.
A Jimmy Jaguár „nem horrorfilm, ez egy Fliegauf-film”
Ez szép. Miközben szárnyalsz, mégis vannak biztos horgonyaid. A face-jógát már sokan összekötik veled, de van egy másik terület is, ami kibontakozóban van, mégpedig a női körök.
Igen, most már a második témában végzem a női kör- és szertartásvezető képzést. Ez a női élet fordulópontjainak ünnepléséről szól – amiket a mi kultúránk valamiért elhagyott. Ilyen például, amikor egy kislánynak megjön az első vérzése, vagy amikor egy nő anyává válik. Ezeket nem szoktuk megünnepelni, pedig fontosak. Most egy olyan képzésre járok, ahol a természettel való kapcsolódás szertartásait tanulom: hogyan lehet az embereket lelkileg is közelebb hozni a természethez.
Szeretnék fórumot biztosítani a nőknek a legnehezebb, tabusított témákhoz is – az abúzus, az abortusz, a vetélés, a nemi erőszak feldolgozásához. Ez nagyon fontos nekem: a női egészség, boldogság, kiteljesedés mellé ezt is szeretném integrálni. Még csak a felszínt kapargatom, de érzem, hogy ez az utam.
