Marie-Laure de Decker, a fotóriporter, aki a háborúk közepette is az emberi sorsokat kereste

A háború nem csupán országok vagy hatalmak harca, nem csupán azoké, akik katonaként önként vagy önkénytelenül saját életüket kockáztatják, hanem civil embereké, nőké és gyerekeké. Ma, amikor még világunkban szintén dúlnak rémes összecsapások, a telefonoknak és az internetnek köszönhetően ezt szinte élő adásban tudjuk követni. De az előző évszázadban korántsem lehetett ilyen szinten belefolyni a történések forgatagába.

És akkor, amikor a tudósítók mind vadászgépekről és sebesült katonákról készítettek képeket, Marie-Laure de Decker, az úttörő fotóriporter, a háborútól súlyos hétköznapok felé fordította kameráját.

Modellnek állt, hogy háborúba mehessen

Marie-Laure de Decker három lánytestvér közül a legfiatalabbként látta meg a napvilágot az algériai Bône városában (ma már Annaba nevet viseli), francia szülők gyermekeként. Édesapját háborús hősként tisztelet övezte. Megannyi borzalmat átélt, hisz harcolt a spanyol polgárháborúban és a második világháborúban is. Később a francia gyarmatokon állt szolgálatba, ide pedig családját is magával vitte. A fiatal Marie szüleivel és testvéreivel egy évig egy mindenkitől távoli elefántcsontparti faluban élt, ahol apja arany után kutatott.

Az expedíció sikertelenségétől eltávolodva Párizsba költöztek, ahol Marie szigorú nevelésben részesült. Unatkozott az iskolában, unatkozott otthon. Míg egész addigi rövidke élete tele volt megannyi kalanddal, addig a nyugati nagyvárosban feszélyezve érezte magát. Nemigen járhatott el otthonról egyedül, kivéve egy helyet: a Louvre-t. Ide azonban minden héten ellátogatott.

Nem is hagyta sokáig, hogy az élete ennyiből álljon: 15 évesen otthagyta a bennlakásos intézményt, és 1963-ban beiratkozott a Penninghen Művészeti Iskolába, ahol már sokkal szabadabbnak érezte magát. Itt találkozott először a fényképezéssel, és igaz, elsőként a mozgófilmes világ felé kacsintgatott, hamar rájött, hogy a képek készítése lesz a végzete.

Talán akkor, amikor barátai Leica fényképezőgépeket kölcsönöztek neki, ő pedig megörökítette az 1968-as párizsi diáklázadásokat, és portrésorozatot készített a szürrealizmus olyan elfeledett alakjairól, mint Man Ray, Luis Buñuel vagy Marcel Duchamp. A talpraesett, céltudatos lány az elkészült fényképeket ekkor megmutatta egy magazinszerkesztőnek, aki annyit mondott neki: „Gyere vissza, ha már meghaltak.”

Ezek voltak Jane Godall utolsó szavai - A Netflix dokumentumfilmjét mindnekinek látnia kell

A visszautasítás azonban nem vette el a kedvét semmitől. Új utakat keresve egy időre a kamera másik oldalára állt. Miután 1966-ban a moziban látta az Oscar-díjas dokumentumfilmet, The Anderson Platoon-t, amely egy amerikai katonai egység vietnámi dzsungelekben vívott harcát mutatta be, tudta, hogy neki is oda kell utaznia, és saját szemén keresztül megörökítenie az embertelen összecsapásokat – de ami még fontosabb: az ebben élő hétköznapi embereket.

Átható zöld szemeivel és arisztokratikus szépségével vonakodva vállalta el a modellmunkákat, hisz nem a hírnév vagy hiúság vezérelte, hanem a félretett pénzből szeretett volna messzi tájakra utazni. Óriási hittel magában apránként összegyűjtötte a pénzt egy saját Leica fényképezőgépre, és 1970-ben, mindössze 23 évesen, vásárolt egy egyetlen útra szóló jegyet Saigonba, Vietnámba. Ott motorral járta az országot egy helyi barátjával, akit a sovány brit modell után „Twiggy”-nek nevezett el, eközben mindvégig az amerikai Newsweek magazinnak dolgozott két éven át.

Háború, ahogy csak egy nő képes megmutatni

Magas és karcsú, rövid hajú, dohányos hangú, határozott jellemű nő volt Marie-Laure de Decker, akit nem lehetett nem észrevenni a fotózsurnalizmus világában. Azonban finoman fogalmazva sem lehetett a háborús tudósítást akkoriban nemileg kiegyenlített pályának nevezni.

Többek között ez lehetett az oka annak, hogy visszatérve Párizsba, amikor felvették az akkor legnagyobb presztízsű fotóügynökséghez, a Gammához, az első találkozás alkalmával az egyik férfi megkérdezte, takarítani jött-e. Marie-Laure az ügynökség akkoriban egyetlen női fotográfusaként így emlékezett vissza a kezdeti időkre: „Nagyon megvetettnek éreztem magam. Körülöttem férfias, macsó fotósok, akik azt hitték, mind milyen szellemesek.”

Annak ellenére, hogy számtalan ember kételkedett az erejében, ő mindvégig bátor és elszánt maradt. A következő hosszabb utazásáig sem ült a babérjain. Politikusokat fényképezett – leghíresebb felvétele ebből az időszakból Valéry Giscard d’Estaing-ről készült, amint televízión nézi saját 1974-es választási győzelmét.

A korábbi francia elnök később kétségbeesetten próbálta őt elcsábítani, ideológiai különbségeik ellenére, hisz a politikus társadalmi kérdésekben igen konzervatív volt, addig az ekkor már híres fotográfus mélyen humanitárius és liberális eszméket képviselt. A be nem teljesedett románcon amúgy sem volt ideje rágódni, hisz tudósítani indult Jemenbe és Bolíviába, majd 1975-ben Csádba utazott. Míg kollégái többsége azért vállalkozott ezekbe a veszélyzónákba, hogy hírül adják a kínt és szenvedést, addig Marie-Laure de Deckernek feltett szándéka volt, hogy képein soha ne jelenjen meg vér vagy kiszolgáltatott sebesült.

A háború és az erőszak valósága mégis világosan érzékelhető legtöbb felvételén. A fegyvereikkel büszkén pózoló harcosokról készült képek, illetve a vietnámi háború idején katonák szórakoztatására „bevetett” fiatal nőket ábrázoló fotókon is kirajzolódik egy éles kontraszt: a képek szépsége éles ellentétben áll az általuk bemutatott rideg valósággal. Marie-Laure de Decker tudósítóként rengeteg borzalmat átélt, de egy valamit sosem felejtett el: a ragaszkodását a szépséghez és a humánumhoz.

„Ha fejben nem vagy erős, a doki bármit csinálhat, nem fogsz felállni”

Míg az újságokban állomásozó katonákat láthattunk, vagy halottak számait olvashattuk, addig a kivételes érzékenységgel dolgozó fotóriporter a csatározáson kívüli életet és a még szörnyűségek között is fellelhető intimitást mutatta meg nekünk – azt, ami gyakran a mai napig eltűnik a hírek mögött. Nemcsak képeivel állt ki az elnyomottak és bajbajutottak mellett: a tubui felkelőknél töltött idő alatt Marie-Laure de Decker és fotós kollégája, Raymond Depardon, kulcsszerepet játszottak egy francia túsz, a régész Françoise Claustre kiszabadításában. A két nő a sikeres akciót követően barátnő maradt.

A fotográfust lenyűgözte az az életszemlélet, amivel Afrikában találkozott. Élete végéig együtt érzett velük, és mélyen elítélte a fehér ember általi agresszív gyarmatosítást és kolonista hozzáállást. A Wodaabe, egy nomád marhatenyésztő törzsről Csád déli részén így beszélt: „Olyan emberek, akik szeretik egymást, nem szeretnének semmit a mi világunktól. Megtermelik, amire szükségük van, és csak azt használják, amit uralni tudnak. Teljes ellentéte mindannak, amik mi vagyunk.”

1980-ban, miután Mozambikban, Oroszországban és Tibetben dolgozott, kilépett a Gammától. A kezdeti lelkesedése az ügynökség iránt már elmúlt, hamar ráérzett saját erejére, és függetlenségre vágyott:

Csak azokat akarom fényképezni, akiket szeretek.

A szerelem is forradalom szerepében érkezett: Párizsban találkozott Teo Saavedra chilei felkelővel, és 1983-ban megszületett fiuk, Pablo. Még ugyanabban az évben a pár Santiagóba utazott: Teo fegyveres ellenállási akciókat szervezett, Marie-Laure pedig dokumentálta az eseményeket Pinochet puccsának 10. évfordulóján kitört zavargások során. Anyaként egy lépéssel hátrébb lépett a harcmezőktől, és divatfotósként dolgozott a Glamour és a Harpers & Queen magazinoknak.