Ezért boldogabbak az orángutánok, mint mi – és ezt tanulhatjuk tőlük

Biruté Galdikasnak nemcsak a neve, hanem története is különleges. A kanadai antropológus majdnem 50 éven keresztül tanulmányozta a világ addig meg nem értett főemlőseit, az orángutánokat. Ő az egyetlen ember, aki ilyen sokáig kutatta ezeket az állatokat. Ezek a méretes, vörös óriások látszólag magányosan élnek, de ez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne szükségük egymásra. Biruté bebizonyította: sokkal több a közös bennük és bennünk, emberekben, mint azt elsőre gondolnánk.

Louis Leakey második angyala

Louis Leakey patrónusi tevékenységének köszönhetően a nők megvethették lábukat a tudomány ezen területén is. Biruté Galdikasnak azonban nem volt szüksége példaképekre ahhoz, hogy bízzon saját sikerében. Az 1948-ban, Németországban született lány szüleivel korán Kanadába költözött. Már ötéves korától foglalkoztatta a kérdés, hogy honnan jöttünk mi, emberek. Miután felfedezte, hogy a majmok állnak a legközelebb az emberi fajhoz, tudta: megtalálta azt a témát, amivel innentől kezdve egész életében foglalkozni szeretne.

Gyermekkora nagy részében egyedül fedezte fel az erdőt, huron vagy irokéz bennszülöttnek adva ki magát, leselkedett a vadállatok után. 19 éves volt, amikor megismerte Jane Goodall történetét, aki akkor már évek óta Afrikában kutatott. Ez olyannyira inspirálta, hogy a pszichológia képzés mellett zoológia diplomát is szerzett az amerikai UCLA-n. Tanulmányai közben a már fentebb említett Louis Leakey ellátogatott az egyetemre egy előadás erejéig. A fiatal lány pedig minden bátorságát összeszedve megszólította az elismert szaktekintélyt, és arra kérte, hadd tanulmányozhassa az orángutánokat Ázsiában Leakey segítségével.

A természettudós egy ideig habozott, hiszen Biruté még alig végezte el tanulmányait, de látva a lány hosszan tartó lelkesedését, és azt, hogy fiatal kora ellenére milyen sok időt töltött a témával, legyőzte a korával kapcsolatos kételyeit. A következő három év alatt előteremtette a forrásokat arra, hogy Biruté elkezdhesse kutatásait a világ egyik legelzártabb dzsungelében. A lány pedig minden idejét az út előtt arra szentelt, hogy megszerezze a megfelelő kompetenciákat. Így ő lett a legfiatalabb felfedező a három támogatott közül – lekörözve Jane Goodallt és Dian Fosseyt –, és 25 évesen indult útnak Indonéziába, Borneóra, első férjével, Rod Brindamourral.

Korrupció, erőszak, kilakoltatások, szennyezett anyatej és állandó mérgezés - a brazil őslakosok súlyos árat fizetnek az olcsó divatért

Hosszú útja előtt professzorai és közeli ismerősei óva intették, mondván, egész egyszerűen lehetetlen, hogy a lány sikeres expedíciót hajtson végre. „Nem leszel képes tanulmányozni az orángutánokat a vadonban” – búcsúztak tőle lemondóan. Való igaz, nem volt egyszerű dolga, hiszen a Camp Leakeynek elkeresztelt bázishoz nem vezettek utak, nem volt kiépítve elektromosság – mégis, ez az őserdő közepén elterülő Tanjung Puting rezervátum adott otthont ezernyi orángutánnak, és Biruté pontosan ezért ment oda.

A kezdeti izgalom azonban hamarosan átadta helyét a kiábrándultságnak, mivel hónapokig küzdött azzal, hogy egyáltalán észrevegyen egy orángutánt. Lassacskán azonban Biruté megtanulta, hogyan kell megfigyelni ezeket a rejtőzködő állatokat, és elkezdte jobban megismerni őket. Először egy folyó partján pillantotta meg az állatot, amelyért több ezer kilométert utazott: „Egy csónakban voltunk, az orángután meg épp kikászálódott a folyóból – nem dobált ágakat, de nagyon gyorsan távolodott” – mondta.

Az interakció csak körülbelül egy percig tartott, de Birutét teljesen magával ragadta az élmény. A vadon élő majmok nem szoktak hozzá az emberekhez, és amikor észrevették Galdikast, gyakran olyan gyorsan menekültek, ahogy csak tudtak. „Ahogy ülök, hátamat egy nyirkos, mohával borított fatörzsnek támasztva, tekintetem a lombkoronát pásztázza, a fülemet megerőltetem, hogy elkapjam egy távoli ág reccsenését, amely elárulja, hogy egy orángután mozog a fák lombkoronájában, azon gondolkodom, hogy mi, emberek hogyan keressük Istent.

A trópusi esőerdő a legösszetettebb dolog, amit egy átlagos ember megtapasztalhat ezen a bolygón.

Egy séta az esőerdőben olyan, mint egy séta Isten elméjébe.” – írja Reflections of Eden című könyvében. Amint megpillantott egy orángutánt, mindent beleadva követte az állatot, amíg az fészket nem készített magának éjszakára. Biruté a fészekhez közel éjszakázott, és a majommal együtt ébredve indult útra. Kutatásai sűrű esőerdőkön és derékig érő mocsarakon keresztül vezették, ez pedig Galdikasnak gyakran okozott nyakrándulást, hiszen állandóan felfelé tekintett. A szó szerint hátborzongató körülmények ellenére azonban rendületlenül figyelte alanyait.

Goodallhoz és Fosseyhoz hasonlóan Biruté is elnevezte az általa vizsgált orángutánokat, és folyamatosan nyilvántartást vezetett az egyedekről. „Volt egy idősebb nőstény orángután, Priscilla. Tizenöt évembe telt, mire magamhoz szoktattam” – mondta. „Amikor meglátott engem, nem sziszegett, nem visított, nem tört le és nem dobált ágakat, és nem próbált elszaladni.”

Türelemmel tűnt ki a többiek közül

Nem Biruté volt az első, aki orángutánokat tanulmányozott, de ő volt az első, aki megértette őket. Kifejlesztette – az ő szavaival élve – az „orángutáni időérzéket”, melynek elve az volt: nem sietni, hanem lassan dolgozni, mint egy orángután. Úgy vélte, hogy ez a szemlélet segített neki a megfelelő türelem kialakításában, amivel közelebb került a majmokhoz. Ahogy Galdikas egyre több orángutánt tanulmányozott, azt is megállapította, hogy az állatok fejlődése hasonló ütemben halad, mint az embereké.