előfizetésem
Hírlevél
Törteli Eszter: „Több ezer halálesetet láttam, pontosan tudom, mi zajlik egy bántalmazó fejében”
Kicsi korától nyomozó akart lenni a „koponyás néni", aki azóta számos rejtélyes bűncselekmény felderítésében vett részt. Az írónőként is elismert egykori bűnügyi helyszínelő, Törteli Eszter legújabb könyvében hátborzongató esetek részleteibe avatja be az olvasókat.
Kislány kora óta rajong a krimikért, ma pedig már ő írja a bűnügyi regényeket. Törteli Eszter legújabb, május 6-án megjelenő Szemtől szemben a halállal című új könyve hetek óta az előjegyzési sikerlisták élén áll. Az érdeklődés nem véletlen, az egykori bűnügyi helyszínelő ugyanis egy rejtélyes és hátborzongató világba enged betekintést, és a hazai kriminalisztika leghihetetlenebb haláleseteit mutatja be.
De vajon hogyan lesz egy mosolygós, fiatal lányból rendőrnyomozó? Miként változik az élete, a személyisége, a több ezer bűnügy felderítése során? Milyen nyomot hagynak rajta a rendőrségnél töltött évek, és hogyan újul meg egy teljesen más szakmában, az áldozatok és bántalmazottak segítőjeként? Mindezekről nemcsak új könyvében vall, hanem nekünk is őszintén mesélt.
Emlékszel még arra a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy nyomozó leszel?
Engem egészen kicsi koromtól vonzott ez a világ. Az első koponyát 6 évesen rajzoltam magamra, és már akkor tudtam, hogy egyszer biztos lesz majd ilyen tetoválásom. Vidéken, tanyán nőttem fel, és mivel a világ végén laktunk, a legfőbb társaim a könyvek voltak. Sokat olvastam Arthur Hailey krimijeit, és ezek a szövevényes nyomozós történetek kedveltették meg velem ezt az izgalmas világot. Ráadásul mindig kicsit kilógtam a többi lány közül, mert terepszínű ruhákban jártam, szórakozásként kiképzőpályát építettem a kertben, és akadályokon ugráltam keresztül. Szóval viszonylag korán, már kisiskolás koromban eldöntöttem, hogy katona vagy rendőr leszek.
Majd aztán valóra is váltottad az álmodat, hiszen 16 évet dolgoztál a rendőrség kötelékében, kezdetben nyomozóként, majd bűnügyi helyszínelőként. Mennyire volt más ez a szakma a valóságban, mint ahogy elképzelted?
Amikor a Rendőrtisztire jártam (jelenleg Nemzeti Közszolgálati Egyetem – a szerk.) számos gyakorlaton vettem részt, így én valós képet kaptam a szakmáról. Ráadásul abban az időben még támogató, jó fej, felkészült emberek vettek körül, akiktől rengeteget tanultam. De tény, hogy ehhez a szakmához nagy elhivatottság szükséges, valamint fizikailag, lelkileg és mentálisan is alkalmasnak kell lenni.
Mert azért messze nem olyan, mint ahogy sokan a CSI és hasonló sorozatok alapján elképzelik, hogy megérkezik a bűnügyi helyszínelő tűsarkúban, elővesz egy kütyüt, amivel rögtön DNS mintát azonosít, és pár nap múlva el is kapják a tettest. Mi teljes védőfelszerelésben dolgozunk, akár 25-30 órán keresztül kint vagyunk egy helyszínen, a nyomozás pedig több hónapot is igénybe vehet. Mindemellett hatalmas felelősség van rajtunk, hiszen, ha hibázunk, vagy valami elkerüli a figyelmünket, akkor meg is úszhatja a gyilkos, így fejben mindig nagyon ott kell lennünk.
Pálfi György: „Azt szeretném, hogy felismerjék: nem vagyunk egyedül a Földön”
Számodra mi volt a legnehezebb, legmegterhelőbb része a munkának?
Talán meglepően hangzik, de a sok adminisztráció és jegyzőkönyvírás, ami rengeteg munkaórát elvett. Mert az, hogy holtestek mellett lépkedtünk, engem kevésbé rázott meg. Miután tanyán nőttem fel, a halálhoz mindig természetesen viszonyultam, mert felénk az állattartásban, az élővilágban a halál a mindennapok normális része volt, nem misztifikáltuk túl. A neveltetésemnek köszönhetem azt is, hogy kevés dologtól félek: nem ijedek meg a padláson a póktól, a patkánytól, felmegyek a tetőre, bemászok, ahová csak kell.
Nem zavarnak az erős szagok, sem az, ha órákig kell állni a tűző napon, vagy ha a szegénysort kell végigjárni. Ugyanakkor miután a gyerekeim megszülettek, két kislány édesanyjaként azok az ügyek egyre jobban megviseltek, ahol kiskorú volt az érintett.
A nap végén hogyan tudtad letenni ezt a sok mentális terhet? Mi segített abban, hogy váltani tudj a munka és a magánélet között?
Voltak olyan bűnügyek, amelyek után hazamentem, és órákon át csak néztem magam elé. Az is előfordult, hogy egy hosszabb munkanap után nem tudtam leállni, hiába voltam fáradt, pörgött tovább az agyam. De ebben a szakmában különösen fontos, hogy az ember a pszichés terhelést megtanulja jól kezelni, és valahogy kivezetni, különben összeroppan. Sokat segített ebben a zene, a sport, a természetjárás, és az, hogy kicsi korom óta írok – verseket, újságcikkeket, blogbejegyzéseket, regényeket.
Ráadásul miután a lányaim megszülettek, muszáj volt az ajtóban letenni a munkát. Mert ők jöttek, hogy játsszunk, olvassak mesét, a fejemre nyomták a Csipkerózsika-fátylat, és ez levett rólam minden terhet és fáradtságot. Lehet, hogy napközben tíz órát álltam egy holttest mellett, de otthon már nem volt lehetőségem arra, hogy ezen kattogjak.
A gyermekeid hogyan viszonyultak a munkádhoz?
A család szempontjából a folyamatos rendelkezésre állás jelentett nehézséget, hogy nincs karácsony, nincs hétvége, ha hívnak, nekünk menni kell. Volt, hogy videótelefonon néztem az anyák napi előadást egy bűnügyi helyszínről bejelentkezve, és azt is meg kellett tanulni a gyerekeimnek, hogy ha belépek az ajtón, akkor nincs egyből ölelés, hanem anya először megfürdik, és csak utána ölelkezünk. De ők ebbe beleszülettek, és hamar meg is szokták. Persze, az óvónénik először csodálkoztak, mikor a gyerkőc egy csontvázat rajzolt nekem ajándékba, meg az ovistársak csak „koponyás néninek” hívtak a tetoválásaim miatt. De amint kiderült, hogy mivel foglalkozom, már tudták hova tenni ezeket a furcsaságokat.
Az anyává válás egy nagy fordulópont az ember életében. Téged mennyire változtatott meg? Ugyanúgy tudtad folytatni a szakmát a gyermekeid születése után is?
Nem pont ugyanúgy. Onnantól kezdve valahogy megszűnt bennem a halhatatlanság érzése. Előtte gondolkodás nélkül belementem életveszélyes helyzetekbe, és a vezetés is rendőr tempóban ment: fel a szirénát, gyerünk, nyomjuk a gázt. Ezekből sokat visszavettem, és óvatosabb lettem, mert tudtam, hogy hazavárnak.
Nőként miként tudtál helytállni ebben a szigorú, főként férfiak uralta szakmában? Többet kellett bizonyítanod?
Nyomozóként nem éreztem semmi hátrányát annak, hogy nő vagyok. Helyszínelőként talán már jobban kellett bizonyítanom, de ott is inkább a korom miatt, hiszen én voltam a legfiatalabb. Egyébként nekünk nőknek számos olyan képességünk van, melyek kimondottan jól jönnek ebben a szakmában: precízebbek vagyunk az adminisztrációban, fejben tudjuk tartani a határidőket és a multitasking nagymesterei vagyunk.
Én tudtam egyszerre telefonálni, fénymásolni, meg közben felrögzíteni egy iratot. Aztán ott vannak még a női megérzések, és talán könnyebben ráhangolódunk az emberekre – ezek mind hasznosak egy nyomozás során. Nekem számos ügyben segítettek az intuícióim, például, mikor kamerafelvétel készült arról, hogy az áldozat kimászik az ablakon, de én mégis azt éreztem, hogy nem öngyilkosság történt. Vittem tovább az ügyet és igazam lett: kiderült, hogy a hölgyet fogva tartották, erőszakoskodtak vele, ő pedig menekülni próbált.
Néhány éve váltottál, és ma már coachként dolgozol. Hogyan indultál el ebbe az irányba?
Igazából én korábban azt gondoltam, hogy mi rendőrként rengeteget segítünk, de ahogy telt-múlt az idő, azzal szembesültem, hogy itthon nincs igazán áldozatvédelem. Amikor elfogtunk egy gyilkost, majd kapott 3 évet, vagy egy erőszaktevőt, akit aztán kiengedtek, és én hiába ígértem meg az áldozatának, hogy többet nem fogja bántani, pár nappal később majdnem megölte az elkövető, akkor rá kellett jönnöm, hogy sajnos itt nem igazságszolgáltatás van, hanem jogszolgáltatás.
A család- és gyermekvédelem ezer sebből vérzik, és az évek alatt eljutottam oda, hogy fontos lenne tenni valamit, hogy megelőzzük a tragédiákat. Kezdetben egy barátommal menedékházat üzemeltettünk civil összefogásból, ahol nagyon sokat beszélgettem az áldozatokkal, és éreztem, hogy a karakterem, az emberismeretem, és a tapasztalataim alapján hatékonyan tudom támogatni őket. Ez indított el egy új irányba, és ma már pszichológiai konzulens, tréner és coach vagyok.
Szlavicsek Judit, a krimi új nagyasszonya: „Soha nem a gyilkosságnak állok először neki!"
Ebben a szakmában is jól tudod kamatoztatni a korábbi tapasztalataidat?
Persze, és nem véletlen, hogy továbbra is főként a családon belüli erőszak elszenvedői keresnek meg. De nemcsak nők, hanem rengeteg férfi is fordul hozzám, akik mástól kevésbé mernek segítséget kérni. Én egyrészt erőt és iránymutatást adok nekik, hogy képesek legyenek a jelenlegi helyzetükön változtatni, határokat húzni a bántalmazóval szemben, valamint felkészítem őket az összes létező hatósági eljárásra. Többek között kommunikációs stratégiákat tanítok, hogy miként kell megnyilvánulni a hatóság előtt, hogy ne legyenek vesztesei az ügynek.
De foglalkozom gyerekekkel, kiskamaszokkal, bullyinggal, szorongások oldásával, személyiségfejlesztéssel, valamint bűnmegelőzési előadásokat is tartok. A közösségi médiában is sokan követnek, mert a videóimban is igyekszem segítséget nyújtani, pl. elmagyarázom, hogy mi zajlik egy bántalmazó fejében, és miként lehet megelőzni az áldozattá válást.
Az elmúlt években íróként is ismertséget szereztél, és hamarosan megjelenik a negyedik könyved, a Szemtől szemben a halállal. Ez a kötet életrajzi ihletésű, és számos megdöbbentő bűnügyi történetbe is betekintést enged. Milyen céllal írtad meg ezt a könyvet, és kiknek szánod elsősorban?
Nekem az írás folyamatosan jelen volt az életemben, majd 2021-ben jelent meg az első bűnügyi regényem, az Anyahotel, amiből aztán háromkötetes sorozat lett. Már ezekben a krimikben is megtörtént esetekből merítettem, hiszen több ezer bűnügyben nyomoztam. Számomra az írás egy felszabadító érzés és a feldolgozási folyamat része. Ugyanakkor amíg a rendőrség kötelékében dolgoztam, nagyon sok dologról nem beszélhettem, amik azért egyre gyűltek bennem.
A leszerelésem után Lakatos Levente podcast felvételén éreztem először, hogy most a szívem szerint mindent elmondanék erről a 16 évről. Majd Levente biztatására kezdtem el könyvbe foglalni a múltamat, és végre kiírhattam az érzéseimet, megmutathattam a valódi embert a századosi rendfokozat mögött. Az írás során több olyan mozzanat volt, hogy sírva álltam fel a géptől, mert mély sebeket szakítottam fel, de igyekeztem méltó emléket állítani ennek az időszaknak.
A könyvben csak megtörtént esetek és valós karakterek szerepelnek – természetesen a nevek megváltoztatásával. Rengeteg megdöbbentő ügyet hozok, méltatlan haláleseteket, elkerülhető tragédiákat, melyekből úgy gondolom, hogy mindenki tanulhat, aki elolvassa a kötetet. Mert bármennyire is szeretnénk az ellenkezőjét hinni, de valójában bárki kerülhet drámai helyzetbe.
