Menopauza edukációs aktivista, író. A kíváncsiság nála a kezdet, valójában a teljes igazságot szeretné megérteni. Élete legizgalmasabb projektjei a változókorban történtek meg vele: megtalálta a férjét, kitalált egy új karriert, ami a küldetése lett, írt három könyvet, a Magyar Menopausa Társaság megválasztotta vezetőségi tagnak – egyedüliként, aki nem orvos –, és idén megalapította a saját menopauza alapítványát is. Beszélgetés Iványi Orsolyával, a GLAMOUR Women of the Year Az év hősnője díjazottjával.
Ezeket láttad már?
Egy kórházi folyosón kezdődött, végül több ezer nő életét formáló küldetéssé nőtte ki magát. Iványi Orsolya, aki a 2026-os GLAMOUR Women of the Year gáláról Az év hősnője díjjal tért haza, ma már nemcsak a menopauzáról beszél nyíltan és tabuk nélkül, hanem arról is, hogyan válhat ez az életszakasz a női kiteljesedés egyik legizgalmasabb időszakává.
A GLAMOUR Women of the Year gála elismerései között egy díj van, amiről nem a közönség, hanem a GLAMOUR szerkesztősége dönt, ez Az év hősnője díj. Milyen gondolat futott át rajtad, amikor megtudtad, hogy idén te kapod?
Az ausztrál-magyar férjemnek úgy kellett mondani, hogy heroine, ezen jót nevettünk. Annyit mondott, hogy „Zero to hero”. Valóban, 8 évvel ezelőtt, amikor elindultam ezen az úton, nem voltak „hősnő” elvárásaim, és tulajdonképpen ez most akár százezer nő díja is, akik nélkül nem lennék az, aki vagyok és nem tartanék ott, ahol. A történet úgy indult, hogy felidegesített, hogy nem tudtam, mi az a menopauza.
Negyvennégy évesen endometriózis-műtétre várakozva a kórházi folyosón ültem, és a nővér megkérdezte, menopauzában vagyok-e. Nem tudtam válaszolni. Azt gondoltam, ez csak ötven körül jöhet. Az értetlen fejemet látva visszakérdezett: menstruálok-e még. Mondtam, igen. Azt mondta: akkor premenopauza. Mondjuk, arról sem tudtam, hogy mi az. Két hétig feküdnöm kellett, elkezdtem utánanézni - annak ellenére, hogy minden nő keresztülmegy rajta, ne gondoljuk, hogy könnyű hiteles és megbízható információkat találni.
Kutatásokat, cikkeket olvastam, elkezdtem járni külföldi menopauza konferenciákra, az első egy-két év arról szólt, hogy megtaláljam a hiteles forrásokat és személyeket. A Magyar Menopausa Társaságra is így találtam rá, ahol Prof. Dr. Jakab Attila (akkori elnök) nagy türelemmel válaszolt a kérdéseimre. Emlékszem, hogy a perimenopauza fogalma például akkor még egyáltalán nem volt a köztudatban. Amikor kiírtam a közösségi média oldalaimra, hogy mostantól menopauza aktivista vagyok, vártam a röhögő fejeket. De nem jöttek. Sőt: rengeteg nő rezonált rá.
Zárt csoportot alapítottam, pár nap alatt ötszáz nő csatlakozott, elindítottam a Menopauza Cafet. A találkozón húsz nő úgy beszélgetett a menopauzáról, hogy előtte soha nem látták egymást. Utólag látom, hogy micsoda bátorság kellett ehhez! Már több éve mindennap kapok levelet. Amikor azt írják, hogy „megváltoztattad az életem”, azt azért nehéz feldolgozni, mert én mindig csak úgy érzem, hogy teszem a dolgom. Bízom benne, hogy a díj továbbviszi a menopauza láthatóságát olyan helyekre is, ahol most még tabu, például a munkahelyekre.
Miközben sok mindenről egyre nyíltabban beszélünk, a „nők negyven felett” narratívája a társadalmunkban világszinten nagyon lassan változik.
Pedig a változókor valójában egy rendkívül izgalmas életszakasz, amelyben ideje lenne végre a nők valós erejére és jelenlétére koncentrálni ahelyett, hogy skatulyákba szorítanánk őket. Bár a társadalom néha még a régi sémák szerint gondol ránk, mi pontosan tudjuk, negyven-ötven évesen még csak az utunk felénél járunk. A társadalmi elvárások egyszerűen nincsenek összhangban azzal a ténnyel, hogy mennyi ideig élünk. Ez az időszak nem a háttérbe vonulásról szól, hanem az alapozásról, most teremtjük meg a következő húsz-harminc évünk fizikai, mentális és pszichés egyensúlyát tudatos építkezéssel.
Az előadásaim végén két dolgot hangsúlyozok mindig: a legfontosabb az egészségünk megőrzése és az, hogy találjuk meg a helyünket a világban. És ez egy csodálatos, folyamatos projekt. Ahogy mondtam a köszönőbeszédemben, is mikor átvettem a díjat: Nem vagyunk láthatatlanok! A társadalom sokszor azért nem tud mit kezdeni a középkorú nőkkel, mert nem mentünk el csendben unokázni, itt vagyunk, értékesek vagyunk, és helyünk van a világban.
A változókor nem lejtő, és nem a „B oldal”, hanem egy lehetőség arra, hogy végre ne mások elvárásainak akarjunk megfelelni, hanem elkezdjuk a saját életünk legizgalmasabb fejezetét. Nem a korunk határoz meg bennünket, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Én hiszek abban, hogy a női élet pont negyventől kezd igazán kiteljesedni!
Erős Antónia: „A hitelesség nem a hangerőn, hanem a következetességen múlik”
A kórházi folyosón csodálkozó nőtől eljutottál a most már nemzetközi szakértői státuszba?
A menopauza tudománya tele van megválaszolatlan kérdéssel. Én napi több órát töltök a legfrissebb nemzetközi kutatások olvasásával, hiszen hetente érkeznek új eredmények. Emlékszem, amikor jó pár éve Firenzében az első menopauza-kongresszusomon ültem, alig értettem valamit, de tudtam, hogy itt lehet látni, hallani a kutatók saját kutatásait, ők azok több évtizede foglalkoznak a menopauzával, és első kézből van adatuk. (Ellentétben az Insta wellness orvosokkal..) Mára felépítettem egy saját „szakmai térképet” a világ legfontosabb amerikai, angol és ausztrál kutatóiról.
Tavaly például az a szerencse ért, hogy interjút készítettem Dr. Pauline Makival, aki a pszichiátria, a pszichológia és a szülészet-nőgyógyászat professzora. Ő volt az egyik első kutató, aki tudományosan igazolta, hogy a változókori memóriazavarok és koncentrációs nehézségek nem „képzelődések”, hanem valós biológiai folyamatok eredményei, mert az ösztrogénszint csökkenése közvetlen hatással van az agy emlékezeti központjára.
Készítettem még interjút Dr. Lisa Mosconi, idegkutatóval, aki a világon elsőként térképezte fel a női agyat a változókor előtt és után. Úttörő kutatásaiban agyi képalkotó vizsgálatokkal bizonyította be, hogy a menopauza alatt az agy glükóz-anyagcseréje, azaz az energiafelhasználása, akár 30%-kal is visszaeshet. Ez az energiacsökkenés a fizikai magyarázata az „agyi ködnek”, amit sok nő tapasztal. Azonban Mosconi adatai azt is igazolták, hogy ez nem egy folyamatos leépülés, hanem egy biológiai átstrukturálódás, a folyamat végén az agyunk képes egy új, stabilabb egyensúlyba kerülni és adaptálódni.
Szeretek mélyen belemenni a témákba – és kapok visszajelzéseket is erre, hogy „köszönjük, hogy ezt kinyomoztad helyettünk”. Nekem például a hormonterápia lett az egyik fő fókuszom – ebben mélyedtem el a legjobban, és az előadásaimon is ez az a téma, amiről a legtöbb kérdés érkezik.
A menopauza témában most inkább az életmód került fókuszba. Ez egy irányváltás?
A hormonterápia ma is a „gold standard”, elsővonalbeli és leghatékonyabb orvosi megoldás a menopauzális tünetek kezelésére. Az életmód-orvoslás előtérbe kerülése nem irányváltást jelent, hanem a lehetőségek kiterjesztését. A Nemzetközi Menopauza Társaság minden évben kijelöl egy fókuszt az októberi menopauza világnapra.Tavalyelőtt a hormonterápia volt, tavaly viszont már az életmód-orvoslás.
Ennek nagyon prózai oka van: a számok. Magyarországon a nők mindössze 2–3%-a használ hormonterápiát, ami extrém alacsony. Ehhez képest a becslések szerint körülbelül a nők 20%-ának vannak középsúlyos vagy súlyos menopauzás tünetei. Nem azt mondom, hogy mindenkinek hormont kellene szednie, mert nem, de ez a különbség nagyon beszédes. És nem csak nálunk van ez így. Amerikában is alacsony a hormonterápiát használók aránya – hiába tűnik úgy a közösségi médiából, mintha „mindenki ezt csinálná”.
Angliában magasabbak a számok, mert ismert szereplők, mint Davina McCall, dokumentumfilmekkel és nyilvános megszólalásokkal áttörték a tabut, és így 13–14%-ra emelkedett a használat. Látnunk kell a realitást is, sok nő fél a hormonoktól, vagy orvosi kontraindikáció miatt nem is szedheti azokat. Őket nem hagyhatjuk kapaszkodók nélkül. És itt jön be az életmód kiemelt szerepe. Az életmód-orvoslás valójában egy hat pilléren nyugvó tudományos rendszer, amely a táplálkozást, a mozgást, az alvást, a stresszkezelést, a szociális kapcsolatok ápolását és a káros szenvedélyek kerülését foglalja magában. Ez egy olyan terület, amivel minden nő azonnal és tevékenyen tud dolgozni a saját jólétéért. Nem a hormonterápia helyett, hanem mellette.
Öt éve tartasz munkahelyi menopauza-előadásokat, és van egy „menopauza-barát munkahely” programod is. A vezetőket szólítod meg vagy a nőket?
Mindkettőt. A vezetőknek – gyakran férfiaknak – először el kell magyarázni, miért fontos ez egy cégnek. Nemcsak emberileg, hanem üzletileg is. Külföldi adatok (Mayo Clinic) már kimutatták, hogy a menopauza támogatásának hiánya komoly pénzügyi veszteséget jelenthet a cégeknek. Teljesítménycsökkenés, hiányzások, egészségügyi költségek – ezek mind mérhetőek. Sokféleképpen lehet megoldásokat találni: lehet home office, rugalmas idő.
De például egy áruházban vagy gyártósoron egészen más a helyzet. Ott gyakorlati megoldások kellenek: több váltóruha, ventilátor a kasszában, több víz, közelebb ülés a mosdóhoz. Apróságnak tűnnek, de rengeteget számítanak. És az egyik legfontosabb: a nők merjenek beszélni róla. Ha a munkahelyi közeg nem támogató, akkor titkolózni fognak – és az a legrosszabb. Egy ipari cégnél például egy kolléganő megkérdezte – miközben ott ültek a férfi vezetők is –, hogy hogyan mondja meg a főnökének, hogy már nem bír annyit dolgozni, mint régen. Ez egy nagyon valós helyzet. És közben az is érdekes volt, hogy ehhez a céghez egy férfi HR-es hívott meg, mert felismerte, hogy ezzel foglalkozni kell.
Van még egy téma, amiről nagyon nyíltan beszélsz: hogy nem vállaltál gyereket. Ez is egy erős társadalmi tabu.
Vannak nők, akikben az anyaság iránti vágy elemi erővel él, én sosem éreztem ezt és azt sem, hogy lemaradtam volna valamiről. Ebben a felismerésben sokat segített Simone de Beauvoir, ő volt az, aki radikális őszinteséggel jelentette ki, az anyaság nem minden nő biológiai végzete. Nála olvastam először azt a gondolatot, hogy egy nő dönthet úgy, hogy nem ez az ő útja, nem ez a hivatása. („It’s not my calling”) Ez a szemlélet segített nekem is abban, hogy a saját döntésemet egy tudatos, alkotó életút választásaként éljem meg.
Márkus Luca: „Csodálatos, hogy női történeteket közvetíthetek”
Mi a következő lépés?
Az öregedés radikális újraértelmezése. Elindítottam az „Előttünk az élet” című podcastot, bár először azt a címet akartam adni, hogy „Hogyan legyünk 60 évesek”, de lebeszéltek róla. Azt látom, hogy még a 60-70 éves influenszerek is a negyvenesekhez beszélnek, mintha rettegnének a saját jelenüktől. Engem tényleg érdekel, milyen valójában 60-nak vagy 70-nek lenni. A menopauza megkerülhetetlen, mert az a kapu, de az igazi cél az öregedés felszabadítása a félelem alól.
Tudományosan bizonyított tény, hogy a boldogságszint 65 éves kor körül éri el a csúcspontját. Az öregedés némileg fejben dől el, ha elhiszed a társadalmi stigmát, hogy „lejárt az időd”, a sejtjeid is eszerint kezdenek működni. A fizikai szépség az idővel óhatatlanul átalakul, de az önbizalmunkat nem a sima bőrre, hanem a tudásunkra és a képességeinkre kellene alapoznunk. Ha pedig konkrétumok: két könyvet is írok egyszerre, októberben pedig szeretnék menni Rio De Janeiroba, a Nemzetközi Menopauza Társaság kongresszusára, ahol remélhetőleg elő is fogok adni. Sajnos, túl sok ötletem van, de nem is szeretek unatkozni! Éljen a Második Tavasz!
Művészeti vezető: Schneider Zoltán
