Oltai Kata: „Aki örömlányt mond, már el is felejtette, hogy egy kizsákmányolt nőről beszél”
Decemberben újranyit a Névtelen Utak Alapítvány védett háza. Négy nő költözhet be, akik prostitúcióból menekülnek, sokan közülük egyetlen nejlonszatyorral. Oltai Kata művészettörténész, kurátor és az alapítvány munkatársa, Adri közös munkájukon keresztül rántják le a leplet a szépítő szavak mögött rejlő emberkereskedelemről, és arról is beszélnek, hogyan teheti tönkre egy társadalom hallgatása a generációkon átívelő női sorsokat. Vajon miért gondoljuk még mindig azt, hogy a szexvásárlás szabad választás és alapvető jog, amikor a túlélők többsége mélyszegénységből és kényszerpályáról próbál a semmiből új életet építeni?
Amit kényelmesen a legősibb szakmának nevezünk, az legtöbbször kényszerpálya és emberkereskedelem. A loverboy szerelmet hazudik egy sérülékeny fiatal lánynak, aztán futtatja vagy eladja, a nyugat-európai bordélyokban pedig kelet-európai, köztük magyar lányok dolgoznak. 1988-89-ben Dobray György rendező és Andor Tamás operatőr a Rákóczi tér környékén forgatta a prostitúcióról szóló K1 és K2 című fikciós dokumentumfilmjét. Ma ugyanez a tér Budapest egyik legmenőbb környéke.
De a prostitúció nem tűnt el, csak nem látjuk: a belvárosi utcákról kiszorult az országutak mentére, beköltözött lakásokba, webkamerák elé, OnlyFans-profilokra. Oltai Kata művészettörténész, kurátor és Adrienn, a Névtelen Utak alapítvány munkatársa szerint a társadalom, amely évtizedekig azon vitatkozott, hol legyen a türelmi zóna, és hová tegyük az „örömlányokat”, soha nem tette fel a kérdést, miért van egyáltalán prostitúció.
Oltai Kata évek óta női szempontú kiállításokat rendez, és projektjeibe tudatosan bevonja a civil szervezeteket és a társadalmi ügyeket, fókuszba hozza az alkupozícióba kényszerült nőket. Azt is, hogy milyen eszközökkel igyekeznek tágítani a patriarchátus által szűkre szabott mozgásteret, hogyan navigálnak az elnyomás változatos rendszereiben. És vajon a nő helye a társadalomban hol lehet, miközben kibeszéletlen legitim a kizsákmányolás?
A művészetet nem reprezentációnak, hanem cselekvésnek tekinti, és vallja, hogy egy helynek is lehet traumája. A nyomokat nem lehet felújítással, új kávézókkal eltüntetni. A nyolcadik kerület ilyen hely. Kata butikja is itt van, és a feminista projektgalériája, a FERi is itt működött 2016-tól 2022-ig, tavaly pedig a Koszorú utca és a Magdolna utca sarkán álló házban bérelt ki egy lakást, és rendezte meg a Holnapután minden megváltozik című kiállítását. Pontosan ott, ahol évtizedekig a budapesti utcai prostitúció egyik központja volt.
„A prostitúciós társadalmi trauma nem tűnik el, ugyanis nem beszéltük ki. Attól, hogy az utcán nem látjuk, mert a politika megoldotta, hogy ne legyen annyira feltűnő, ki is pipálta. Egyszerűen elföldelünk bizonyos dolgokat.” Szerinte ez a hallgatás jelenségek egész sorát takarja el, amelyek összefüggnek: a családon belüli erőszakkal, a szexuális kizsákmányolással, a nők önismeretének elnyomásával, az öregedő női test elértéktelenedésével.
Ők voltak a nők, akik a prostitúció egyik legjövedelmezőbb üzletét vezették
Örömlány vagy kizsákmányolt nő?
Érdemes észrevenni, milyen barátságosan, szinte megengedően beszél a prostitúcióról a magyar nyelv. Türelmi zóna, örömlány, vigalmi negyed...Mindegyik szó a szórakozásról szól, arról, ami a férfiaknak jár. Egyik sem arról, ami a nővel történik. Kata évekig gyűjtötte az újságcikkeket arról, hogyan vitatkoztak városvezetési szinten arról, hol legyen Budapesten legális prostitúció. A szelíd nevek mögött olyan helyek álltak, mint a Forma–1 idejére a pálya mellé összetákolt, rendőrök által őrzött bokszok.
„Nem az volt a kérdés, hogy jó-e, hogy mindig lesznek emberek, akiket kiszolgáltatott helyzetbe kényszerít a társadalom, hanem hogy hova tegyük őket a városban, hogy ne zavarjanak, de könnyen elérhetők legyenek. Mert az alapvetésnek gondoljuk, hogy ez jár, ez kell, ez elvehetetlen, hiszen »ősi«. Magától a rendszer soha nem mondja, hogy oké, legyen vége.”
A nyelv itt nem leír, hanem elfed: aki örömlányt mond, már el is felejtette, hogy egy kizsákmányolt nőről beszél.
A Rákóczi tér környéke évtizedekig a budapesti utcai prostitúció központja volt. Ma a tér kávézóiban, bisztróiban, galériáiban erről szinte semmi nem árulkodik. Érdemes visszanézni, vagy megismerni Dobray György 80’-as években forgatott legendás filmjeit. A rendszerváltás előtti K1 a Rákóczi teret és környékét mutatja be: a téren álló lányokat, a stricik és a nők viszonyát, a pénz útját. A K2- Éjszakai lányok már a bárokban dolgozó nőkről szól, akik üzletszerűbben gondolkodnak, és elutasítják a futtatókat.
A filmek keletkezéséről szóló, azonos című könyv és Dobray filmje is Oltai Kata munkáiban visszatérő hivatkozási pont. „Itt megint csak ki van mérve, mi éri meg, miért jó használni ezeket a nőket egyik rendszernek és a másiknak. És hány év telt el azóta? Ugyanarról beszélgetünk.”
A test valutává válik
A Névtelen Utak Alapítvány 2012 óta dolgozik Budapesten azokkal a nőkkel, akik a prostitúcióból, a szexuális kizsákmányolásból és az emberkereskedelemből akarnak kilépni. Nem szerveznek mentőakciókat, és nem nyomoznak, az őket önkéntesen megkereső nőkkel dolgoznak együtt. Egy hosszú, nehéz szakaszban állnak mellettük: amikor már sikerült kimenekülniük, de az új életnek még semmilyen alapja nincs. Az alapítvány programja a kanadai Servants Anonymous Foundation modelljére épül, amelyet 1989-ben túlélők írtak túlélőknek.
Oltai Kata tavasszal írt az alapítványnak, hogy régóta követi a munkájukat, és segítene, ahogy tud. Azóta mindig egy konkrét ügyre fókuszálva dolgoznak együtt Adrival, riportunk másik főszereplőjével, aki munkatársa az alapítványnak és érthető módon nem szeretné, ha teljes névvel szerepelne. Volt közös adó 1% kampányuk, ősszel az „5000 lépés az emberkereskedelem áldozataiért” kezdeményezés, most pedig a Védett Ház nyitása. „Amikor elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy a szótárunk, és azt kell mondjam, a radikalizmusunk is nagyon fedi egymást” –emlékszik vissza Kata.
Adri tíz éve, az alapítvány egyik interaktív kiállításán szembesült azzal, hogy a modern kori rabszolgaság nem távoli országokban zajlik, hanem itt, körülöttünk, és hogy az áldozatokat ritkán rabolják el, sokkal alattomosabb módszerekkel szerzik meg. Nem sokkal később önkéntes lett, három éve pedig az alapítvány munkatársa.
Szerinte a „szabad választás” a legmakacsabb tévhit. „Általában kényszerpálya, hogy valaki, prostituált legyen, akár online, offline, utcán vagy magánházban, Nagyjából azt az egy utat ismeri, azt az egy lehetőséget látja maga előtt. A szót, hogy „önként” kizárólag idézőjelbe tudom tenni, mert lehet, hogy még azt sem tudta az a fiatal lány, mit vállal valójában. A legszomorúbb történet pedig az, amikor a család már arra neveli a gyereket, , hogy prostituált lesz, mert ebből tudja eltartani a mélyszegénységben élő családot.”
A nők elleni erőszak rendszerszintű tragédiája - Interjú a Patent Egyesülettel
Sokszor már gyerekként bántalmazást éltek át, elhanyagoló családban vagy gyermekotthonban nőttek fel, soha nem tarthatták meg a testi és lelki határaikat.Akit ez a kényszerpálya beszippant, annál a test valutává válik, idővel pedig az identitás helyére lép. „Valahogy meg kell magyaráznia saját magának, miért csinálja. Nem bírja el a lélek, hogy folyamatosan szembesüljön azzal, mi történik vele, mert akkor teljesen szétesne. Relativizál: de hát mégiscsak van valamennyi pénzem, mégiscsak fontos vagyok valakinek. Az, hogy hogy túlélő üzemmódban van, fel sem merül benne. Ez egy disszociatív állapot.” – meséli Adri.
Olyan hosszú ideig tartják távol az igazi önmagukat attól, amit a hétköznapokban csinálnak, hogy kettéválik az identitás. Sokan szerhasználattal tompítják az érzéseiket, gyakoriak a súlyos pszichiátriai betegségek is. Minél tovább tart, annál nehezebb kiszállni. A belépés a prostitúcióba pedig ritkán történik úgy, ahogy a filmekben. A „loverboy” a veszélyeztetett, mélyszegénységben élő, sérülékeny lányok közelében szerelmet hazudik, társfüggő kapcsolatot épít, aztán futtatja vagy továbbadja a lányt.
Abban a pillanatban, amikor a lány végre azt érzi tartozik valakihez, már egy hálózat része. Az is jellemző, hogy sokan azt hiszik, hogy majd jelentős pénzt összegyűjtenek, utána kiszállnak. „Még nem láttam olyat, aki luxusvillát vett volna a bevételéből” – mondja Adri.
Fizettem érte, akkor mindent lehet?
Kata szerint a prostitúcióról folyó vita a liberális és a radikális feminista gondolkodás vízválasztója. A két szemlélet az Európai Parlamentben is élesen egymásnak feszült. Az EP 2023. szeptember 14-én elfogadott állásfoglalásában kimondta, hogy a prostitúció a nők elleni erőszak egy formája, nem pedig munka vagy egyéni választás. A dokumentum nem kötelező erejű, politikai üzenete viszont egyértelmű: a legalizálás nem hozta meg a várt javulást. Ahol a prostitúció legális, az emberkereskedők legális vállalkozások mögé bújva tartják függésben a nőket, a normalizált szexvásárlás pedig a fiatalok szexualitásról és a nemek egyenlőségéről alkotott képét is torzítja.
A szexmunka fogalma Kata szerint nagyon individualista olvasat: arról szól, ki mit hoz ki abból, amivel bír, mi a piaci értéke. „Ha kiiktatod a stricit, vállalkozó vagy, a munkát felveszed, leteszed.” Azok, akik az emberkereskedelem felől közelítik meg a prostitúciót, a közös felelősséget kérik számon. „De, ha elfogadod,hogy ez szexmunka, akkor neked, mint nőnek mi a felelősséged a többi nővel szemben? Ezek a minták nagyon könnyen átszűrődnek minden társadalmi rétegbe, a mindennapjainkba. Ha ezt egy kiszolgáltatott nővel megteheti valaki, mert fizetett érte, akkor az összes nővel megteheti. És milyen traumákat hordoz generációkon át?”
Adri ugyanezt látja: Hollandiában, Németországban vagy Svájcban a legalizálás nem csökkentette a kényszert. „A legalizációtól azt remélik, hogy a kényszerítettek is jobb helyzetbe kerülnek, egészségügyi ellátást, ellenőrzést kapnak.Érdekes módon ott sem a helyi középosztálybeli nők kerülnek a prostitúcióba, hanem kelet-európai, leszakadt térségekből érkező magyar, román, bolgár lányok.” A toborzók falvakba mennek, jó állást ígérnek a szülőknek, és a családok tömegesen küldik el a lányaikat.
A prostituáltakat büntető tiltás sem megoldás, mert a kereslet marad.
A Névtelen Utak Alapítvány munkatársa szerint az északi modell működik, amely a szexvásárlást tiltja és a vevőt bünteti: a nők könnyebben kérnek segítséget, jobban bíznak a hatóságokban, és rehabilitáció épül rá az áldozatoknak és a klienseknek is. Ugyanezt a logikát látják mindketten a pornódiskurzusban is. „A pornó testrészekre, aktusokra redukálja az embert, legtöbbször gyereknek tűnő lányokkal. Ez az illúzió pedig nem marad a képernyőn: aki megszokja, az utána az utcán, az iskolában vagy a buszon is így néz egy gyerekre. Ha egyszer elfogadjuk, hogy valahol rendben van egy embert néhány testrészre redukálni, mi állítja meg, hogy máshol is megtegyük?”
Elképesztő traumák állnak a budapesti droghelyzet mögött, amin a HepaGo munkatársai próbálnak segíteni
A következmények pedig nem érnek véget a tettel: a trauma akár generációkkal később jön elő valaki másnál. A normalizálásnak története van, és Kata a saját korosztályát sem kíméli. „Nekünk, millenniálisoknak úgy adták el az escortkodást, mint egy könnyű és vállalható női életformát. Ma ugyanezt jelenti az OnlyFans.” A mögöttes gondolat tulajdonképpen egy nagyon kapitalista szemlélet. Valakit használsz, mert megfizetted, kiváltottad a napját, és nem kell, hogy bármilyen szégyenérzeted legyen. A digitális világ ezt csak hatványozza. A képek és videók korlátlan előállítása és terjesztése olyan korszakot nyitott, amelynek következményeit még fel sem mérhetjük.
Adri a kettős mércét az alapítvány saját kommentfalán is látja, sok esetben edukatív posztoknál. „Rendszeresen azt írják, hogy még mindig jobb, ha prostituálthoz megy, mint ha megerőszakolna valakit az utcán. Mintha a férfiaknak járna a szex. Közben ezek az emberek nem szeretnék, hogy a saját lányuk legyen prostituált.”
A kereskedelmi tévékben szereplő pornószínésznőket hamis marketingnek tartja. „Kiragadnak egy-két embert, és még inkább azt hisszük, hogy aki ezt csinálja, sikeres lehet, és élvezi. Még egyetlen tévériportban sem hallottam, hogy valaki éjszakánként bepisil, mert gyerekkorától abúzus és prostitúció kíséri végig az életét.” Az út szélén álló lányok sem felemelő élményről beszélnek neki, hanem arról, hogy undorító, és csak addig csinálják, amíg elérik a kitűzött céljukat. Aztán a csapda visszahúzza őket.
Van példa arra is a nagyvilágban, Nyugat-Európában vagy Kanadában a kilépett nők könyvet írnak, TED-előadást tartanak. Itthon nem ritka az sem, ha előkerül egy régi felvétel, megszégyenítik vagy kirúgják őket a munkahelyről.
Ezért fontos a védett ház
A rendőrség által kimentett áldozatok az állammal szerződött védett házakba kerülnek. A Névtelen Utakhoz azok jönnek, akik maguk döntenek a kilépés mellett. Két feltétel van: a motiváció, és hogy vállalják a szermentes életet. Aki függő, először rehabra megy, majd visszavárják, hiszen gyakran a szerfüggőségük komplex traumával is társul. Szinte mindig van mellettük valaki, egy szociális munkás, egy távoli rokon, egy jóakaró, aki elsőként telefonál. Adriék mégis mindig az érintettel beszélnek személyesen.
Idáig eljutni önmagában hőstett, mondja Adri: „Kétféle fogva tartást különböztetnék meg. Az egyiknél fizikailag is bezárva, megfigyelés alatt tartják őket. Ők azt a pillanatot keresik, amikor telefon kerül a kezükbe, vagy ki tudnak jutni. Volt, aki egy szál papucsban és köntösben szaladt ki a bordélyházból, és az első autóst szólította le. Olyan is volt, aki kiugrott az ablakon, eltörte a bokáját, de így menekült el. A másiknál zsarolással, az önbecsülés teljes megsemmisítésével, függőséggel láncolják magukhoz. Ott az a legnehezebb, hogy egyáltalán elhiggye magáról az a nő, hogy képes kilépni.”
A gyerek, a várandósság sem véd. Terhesen is dolgoztatják őket, szülés után egy héttel már kint vannak az utcán, és van, aki csak a gyereke nélkül tud elmenekülni, ugyanis a gyermek gyakran a futtató családjához kerül. Aki megérkezik a Névtelen Utakhoz, nulláról kezd, vagy inkább mínuszokról. Nincs kihez hazamenni, újra kell építeni a személyiségüket, az életüket, a kapcsolataikat is. Amíg az alapítványnak nincs saját háza, hajléktalanszállón vagy más szervezetek szűkös férőhelyein tudnak helyet találni, és a hajléktalanszálló sokaknak elég ok a visszaesésre.
Ezért idén decemberben újra megnyílik a Védett Házuk, ami több, mint puszta szállás. Négy nő lakhat majd benne, szándékosan ilyen kevesen, hogy ne intézmény legyen, hanem családias közösség. „Mindenkinek lesz egy saját szobája, még ha kicsi is, ahol magára csukhatja az ajtót, kisírhatja magát, megtanulhatja, hogy neki is van személyes tere.” – meséli Adri.
Addig maradhatnak, amíg szükségük van rá, akár évekig, akkor is, amikor már dolgoznak.
Oltai Kata szerint a ház lényege „az a minimum ígéret, hogy van valami, ami faltól falig a tiéd, ahová nem jön be más, ha nem akarod, és ahol úgy teszed le a poharat, ahogy te szeretnéd, és biztonságban vagy, ez rendkívül erős megerősítés.” A ház egy felépülési programmal együtt működik. A nők minden hétköznap napi öt órát töltenek foglalkozásokon, legfeljebb hatfős csoportokban. Tanulnak a határokról, az egészséges kapcsolatokról, az érzelmeik kezeléséről, a visszaesés megelőzéséről, a szülőségről, de a pénz kezeléséről is és az álláskeresésről.
Egy kifejezetten nekik írt 12 lépéses programot járnak végig, mely végén, nagyjából egy év után jön csak a visszailleszkedés. „Nagyon szép, amikor már arról kezdenek álmodni, mit szeretnének csinálni, megismerik a lehetőségeket és nem a múlt feldolgozása viszi el minden energiájukat.” – mondja Adri.
A legnehezebb a munkahely kérdése számukra. Olyan cégeket keresnek, többnyire kisvállalkozásokat, ahol megértik, elfogadják a múltjukat, nem rémiszti meg az alkalmazót. Sajnos egyelőre kevés lehetőség van a munkaerőpiacon, és az egyik legnagyobb hátrányt a munkatapasztalat hiánya okozza. A visszaesés veszélye közben nagyon is valós: albérletet találni még egy diplomás vagy egyetemista fiatalnak is nehéz Budapesten. A hajléktalanság fenyegető veszélye, vagy hogy nem tud enni adni a gyerekének nagyon nagy esély a visszaesésre. Az alapítvány ezért a kilépés után is mentorálja a nőket, telefonon vagy személyesen kísérve, ahogyan nekik komfortosabb.
Emberkereskedelem áldozataival Budapest belvárosában is találkozunk, és még csak nem is tudunk róla
A nők elleni erőszak és a prostitúció nem két különböző diskurzus
Kata butikjában „Hallgatás nem beleegyezés” feliratú pólók kaphatók. A Képzőművészeti Egyetemen történt nemi erőszak-ügy után születtek, amelyben az áldozat mindent szabályosan csinált: azonnal kórházba ment, minden bizonyítékot átadott a rendőrségnek. Az elkövetőt, aki üzenetben el is ismerte a tettet, első fokon mégis felmentették, mert a nő nem jelezte elég hangosan, hogy nem akarja. Mintha nem tudnánk, hogy ilyenkor sokan lefagynak. Kata szerint a nők elleni erőszak és a prostitúció még látszólag sem két külön történet. „Nem nagyon van olyan lány, akit kilenc-, tíz-, tizenegy évesen ne fogdostak volna meg. Hozzá lehet nyúlni, ha nincs következménye. És ugyanez a mentalitás van amögött is, hogy fizettem érte, akkor most miért ne.”
Adri szerint a változás nem a nagy gesztusoknál kezdődik. Már az is számít, ha valaki elgondolkodik, beszél róla a környezetével, hiteles forrásból tájékozódik, és nem fordul el. Ha minél többen érzékenyebbek a túlélők felé, ők sem azt élik meg, hogy kitaszítják, alsóbbrendűnek tekintik őket. És nem mindegy, mit tanulnak a fiúk otthon. „Azt tanítja-e az apa a fiának, hogy jobb, ha egy prostituálttal veszíted el a szüzességedet, mert ez egyfajta beavatás? Vagy azt, hogy semmi esetre sem használhatsz ki egy másik embert?”
Az alapítvány hitvallása nagyon érzékenyen mutatja mennyire mélyen támogatóak. „Nem a mi érdemünk, hogy a kilépő nők ezt az utat megtették. Mi csak kísérjük őket. Ha nem azt látja a társadalom, hogy a túlélők milyen hősök, mekkora utat jártak be, akkor megmarad a sajnálat szintjén az ügy.”
Kata kiemeli, hogy a szolidaritás, empátia gyakorolható alapképességek. „Az a legfontosabb, hogy minél több csatornán találkozzanak nők, kislányok azzal, hogy van közösség, van ember, akihez odafordulhatnak. Ez szélesíti a döntésük periszkópját. Hogy ne azt lássák, hogy egyetlen lehetőség van, egyetlen kifutás.”