„A levegőben a sziklaszilárd valóság is szertefoszlik” - Interjú Czigány Ildikóval, az első magyar női pilótával

Mi történik, mikor egy lány valóra váltja édesapja álmait? Czigány Ildikó meg sem állt a fellegekig - szó szerint, hiszen az első magyar utasforgalmi női pilótaként beteljesítette mindkettejük vágyát. Karrierről, nehézségekről, a hétköznapok bájáról beszélgettünk.

Czigány Ildikó a Malév első magyar női pilótájaként váltotta valóra édesapja, Czigány György álmát, közös vágyaikat emelve a fellegek fölé. Ám az apai örökség nem ért véget a repülésnél és az írásnál, hiszen a vízpart közelsége, a kutyák iránti mély szeretete és a nyár felhőtlen öröme, a mai napig meghatározza Ildikó mindennapjait.

Honnan indult a repülés iránti szenvedélyed?

Hosszabb út vezetett odáig, mire az elhatározás megszületett bennem. Ugyanis akkoriban a zeneakadémiai tanulmányaim vége felé jártam, és zenetörténészként készültem a diplomám megvédésére. A repülés iránti szeretetemet az édesapámnak köszönhetem, aki észrevétlenül magában hordozta ezt a szenvedélyt, ami engem is elkísért ezen az úton. Volt egy pilóta barátja, akivel gyerekkoromban - lehettem nyolc vagy kilenc éves – sétarepültünk a Balaton felett.

Hivatalosan nem létezett sétarepülés, mégis életem legnagyobb élményét élhettem át. Hétvégi programunk a ferihegyi látogatás volt, ahol megnéztük azt a néhány repülőgépet, amelyik a futópályáról fel- és leszállt. Nagyon mélyen megmaradt bennem az édesapám repülés iránti csodálata, ami túlmutatott a puszta technikai érdeklődésen, és ezt a pályafutásom alatt mindvégig megőriztem. A repülés jelkép lett az életünkben.

Milyen utat kellett bejárnod ahhoz, hogy utasszállító pilóta legyél?

Ugyanazt, mind a többi szakmabeli kollégámnak. Ebben és a pilótával szembeni követelményekben nem kap szerepet a nemi hovatartozás. Ugyanaz az elvárás és az elismerés is. Sportrepüléssel kezdtem 1989-ben a Malév Repülőklubban, Dunakeszin. Abban az időben miniszteri rendelet tiltotta, hogy a nők utasforgalmi pilóták legyenek, így hosszabb ideig tartott, mire elértem a célomat. Sokáig motoros kisgépen repültem, amin később oktatóként is dolgoztam.

Nagyobb teret adtam a mű- és akrobatikus repülésnek, Veres Zoltán műrepülő bajnokunk tanított meg arra, ami az én szintemen elérhető volt. Megtapasztaltam a minimum és maximum sebesség közötti átmenetet, a nehézségi gyorsulást, a terhelést, amit kifejezetten élveztem és szerettem. Amerikában is részt vettem továbbképzésen, így alkalmasnak találtak arra, hogy felvegyenek a MALÉV légitársasági pilóta tanfolyamára.

A karrierem előtt volt egy komoly jogi akadály, ami végül a miniszteri tiltó rendelet módosítása után elhárult az utamból. Édesapám közbenjárásával sikerült személyesen találkoznom az ebben illetékes miniszterrel, aki meghallgatta a kérésemet. Rövid időn belül megjelent a Magyar Közlönyben az új jogszabály, és ezzel a magyar nők számára is megnyílt a közforgalmi repülés lehetősége.

Törteli Eszter: „Több ezer halálesetet láttam, pontosan tudom, mi zajlik egy bántalmazó fejében”

Milyen visszajelzéseket kaptál a környezetedtől a karrierváltásodra?

Szerkesztőként dolgoztam a Magyar Rádió és Televízió Koprodukciós Osztályán, így a felmondásom nem aratott osztatlan sikert. Nagyon szerettem ezt a munkát és a közösséget, de a szívem mélyén éreztem, hogy a repülés az én utam. Kezdetben légiutas-kísérőként helyezkedtem el a Malévnál, hogy közelebb kerüljek a célomhoz. Miközben a környezetem döbbenten, a szeretteim pedig féltve figyelték vakmerő lépéseimet, számomra egyetlen biztos pont maradt, mégpedig az, hogy Malév-pilóta legyek.

Milyen érzés volt az első, önálló felszállásod?

Amikor egy növendék már teljesítette az összes elméleti és gyakorlati vizsgát szimulátoron, akkor eljön az első repülés ideje, de még oktató kapitánnyal és egy úgynevezett “beállós” első tiszttel a fedélzeten. Én pont Párizsba repültem – oda, ahol egyetemistaként, zenetörténész ösztöndíjasként, három hónapot töltöttem. Akkor még utasként kértem a személyzettől engedélyt, hogy bemehessek a pilótafülkébe, ahol a pilóták szívesen fogadtak és minden kérdésemre készségesen válaszoltak. A leszállás pillanatában végleg elhatároztam, amint hazatérek, csak a repüléssel foglalkozom.

Érkezett pozitív visszajelzés az utasoktól a sikeres leszállások után?

Az utasoktól nem igazán kaptam visszajelzést – még ha tapsoltak is, azt a fülkében nem hallottuk. A kollégákra viszont lehetett számítani, mert mindig elmondták a véleményüket. Egy olyan kis légitársaságnál, mint a Malév, ahol mindenki ismert mindenkit, közvetlen, szinte családias hangulat alakult ki, gyakran repült együtt ugyanaz a csapat, így nem volt nehéz véleményt kialakítani egymás munkájáról. Pontosan tudtuk, ki az, aki emberileg vagy szakmailag megérdemel egy kis plusz észrevételt. Az az érzésem, elismertek, dicsérték a leszállásaimat, de szerettem is kézzel repülni.

Ha komoly vészhelyzet állna elő, mi történne a fedélzeten?

A képzésünk alapja a felkészülés a legnehezebb forgatókönyvekre is. Minden vészhelyzetre, meghibásodásra, ott a szigorú leírás, amit végre kell hajtanunk. Az élet persze hozhat váratlan fordulatokat, ahol a kapitány éberségén és azonnali reakcióján múlik minden. Noha, pályafutásom során szerencsére elkerültek a komoly vészhelyzetek, kisebb dolgokban, mint például egy hajtóműindítás közben fellépő hiba, sikerült bizonyítanom, villámgyorsan és jól reagáltam a váratlan helyzetre.

Az élet más területein is jellemző rám a gyors döntéshozás, a váratlan helyzetek kezelése, szeretek improvizálni. Inkább a monotonitás jelent számomra nehézséget – ott érzem magam elememben, ahol folyamatosak a szolid kihívások.

Hogyan kell elképzelnünk egy pilóta hétköznapjait, amikor szolgálatban van?

Az életünk középpontjában a repülés áll. A barátok, a mindennapjaim, minden ide köt. Ebben a szakmában nincs két egyforma nap. Hiába sikerült valami tegnap tökéletesen, ma ugyanazzal az alázattal és figyelemmel kell újrakezdenünk, mert a levegőben nincs rutinszerűség. Az életem egyfajta folytonos vándorlás volt, amit szintén nem teherként éltem meg. Gyakran repültünk éjszaka, sokszor több utat is megtettünk egymás után, és az időzónákon való átrepülés se fárasztott különösebben.

Miközben órák alatt évszakokat és napszakokat szelünk át, rádöbbenünk valami különösre, hogy idelent, a földön a természetesnek hitt dolgok – mint az idő múlása vagy a távolság érzékelése – a magasban teljesen relatívvá válnak. Ami a földön sziklaszilárd valóságnak látszik, az a levegőben szertefoszlik, érzékelhetővé válik a relativitás. A Malévnál, a széles törzsű, kétfolyosós Boeing 767-sel repült járatokon New Yorktól Tokióig, Bangkoktól a Maldív-szigetekig, sokfelé és főleg sokszor jártunk.

Ahová sokadszor tér vissza az ember, ott már kicsit otthon érzi magát. Habár irigylésre méltónak tűnhet, hogy egzotikus helyeken töltünk el pár napot, ez nem nyaralás. Ennek az életnek is megvan a maga árnyékos oldala, a fáradtság, a szeretteinktől való távollét és a hatalmas felelősség. Ez egy különleges, kettős világ – egyszerre felemelő benne a szabadság érzete, de a rendkívüli kötöttség is.

Jó dolog az utazási bakancslista, de számtalan veszéllyel járhat

Volt olyan ország, ahová nem küldtek, de szívesen repültél volna?

Mivel kisebb légitársaságnál repültem, a célállomások listája véges volt, így nem maradt bennem hiányérzet az el nem ért országok miatt. Ehelyett inkább olyan helyek voltak, amiket mélyen a szívembe zártam, és bármikor örömmel indulnék oda ma is. Minden utamhoz pozitív élmények kötnek, legyen szó a szakmai kihívásról vagy az ott töltött napokról. Különösen Thaiföld és Japán világa érintett meg, bár ott viszonylag kevesebbszer fordultam elő. A karate iránti szeretetem és a buddhista gondolkodásmódhoz való vonzódásom miatt, ezek a kultúrák különösen közel állnak hozzám.