Ma van a futás világnapja – és én hálás vagyok, hogy futó lehetek

Június első szerdáját már 2016 óta ünneplik futók milliói világszerte, hiszen ezen a napon rendezik meg évről évre a Global Running Day-t, azaz a futás (nem hivatalos) világnapját. Ezen alkalomból pedig eltűnődtem, hogy nekem mit is adott a futás attól a naptól kezdve, hogy először felhúztam a futócipőmet, ami egy ütött-kopott, salakpályás teniszcipő volt.

Igen, ebben gyűjtögettem szorgosan az első futókilométereimet, mit sem törődve olyan íratlan szabályokkal, mint a minimum fél vagy egy egész számmal nagyobb méretű futócipő, a valósnál tíz-tizenöt fokkal melegebb hőmérséklethez illő ruházat, megfelelő minőségű sportzokni, futásra alkalmas övtáska lakáskulcsnak, telefonnak, vagy épp fél liter víz egy kézi kulacsban, ha húsz fok felett indulnánk edzeni.

Két kilométertől a maratonig

Elsőre nagyjából negyven percet töltöttem futással, és akkoriban még nem gondoltam volna, hogy ez az 1,8 km a szó legszorosabb értelmében megváltoztatja az életemet. Azóta ugyanis eltelt tizenkét év, futottam hét maratont, sőt a férjemet is egy futóversenyen ismertem meg.

Ezért veszélyes mindig erősnek mutatni magunkat – A lelki kiégés első jelei

Akkoriban még semmi más nem számított, csak az, hogy elinduljak. 2013 februárját írtuk, egy fagyos, szeles keddi délutánon, amikor az akkor már évek óta rendszeresen futó édesanyámat követve elmentem az egyetemi atlétikapályára. A háromszáz méteres, salak borítású, hepehupás futópályán megtettem életem legelső métereit. Egészen pontosan 1800-at, ami megállás nélkül, hat körben teljesedett ki.

Hosszú évek teltek el „csak” futással. Vagyis mindenfajta tehertől, kötelezettségtől és versenyzéstől mentesen, de azért önmagam elé rendszeresen állítottam apróbb kihívásokat. Ilyen volt például az első öt, majd az első tíz kilométerem. Na, az konkrétan valódi örömünnep volt. Ezt követte az első hivatalos futóverseny. Viszonylag lassan, két év alatt jutottam el idáig, szépen betartva a fokozatosság elvét. Aztán idővel, ahogy az várható volt, elkapott a hév.

Futottam reggel, pontosabban hajnali 4:00-kor, télen, hóban, fagyban, amikor még senki sem látott. Aztán este is, mert nem éreztem magam elég fáradtnak. Semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak egy cél: a maratoni táv teljesítése, pontosan 42,195 kilométer. Amit végül 2017 őszén sikerült is lefutni - hat héttel később a következőt is, majd eltelt négy év, versenyek nélkül. Túl hirtelen növeltem a terhelést, aminek eredménye fáradásos combnyakrepedés lett.

A sérülés a kötelező három hónapos pihenő mellett arra is rákényszerített, hogy újragondoljam a futáshoz fűződő kapcsolatomat.

Újrakezdeni nehezebb, mint elkezdeni

Habár az ortopéd orvos szerint már javában futhattam volna, szokásomhoz hűen ezt halogattam, és csak akkor húztam újra futócipőt, amikor sikerült közel plusz nyolc kilóval gyarapítani az amúgy sem pille súlyomat. A fogyás lett az elsődleges motiváció, amit profi atlétákhoz méltó tudatos tervezés is kísért: kerestem futóedzőt, sportdietetikust, és átálltam a növényi alapú étrendre.

Szótár helyett mesterséges intelligencia - így tanul az új generáció

Mindezt annak reményében, hogy pár hónappal később, már jó pár kilóval könnyebben gyűjtögessem a lájkokat a versenyek után a közösségi médiában. Majd szép lassan kiábrándultam. Először a versenyekből, az állandó hajnali négyes kelésekből, a kalóriák számlálgatásából és a precízen levezényelt, menetrendszerű edzéstervből. A versenyeket sokan ünnepként élik meg, ellenben számomra a fokozott stresszhelyzet inkább jelentett mély frusztrációt és konkrét idegbajt.

A szenvedélyből megszállottság lett, ami nem tett jót sem a testemnek, sem a lelkemnek.