előfizetésem
Hírlevél
Szeretem az anyámat, de nem hagyja, hogy saját életem legyen: segít a pszichológus
Az anya-gyermek kapcsolat mélyén rejlő érzelmi biztonság meghatározza, mennyire merünk saját utunkra lépni anélkül, hogy félnénk a viszonzatlan szeretet vagy a bűntudat terhétől. A biztonságos kötődés és a gyermek autonómia- és kompetenciaigényeinek tiszteletben tartása lehetővé teszi, hogy önazonos életpályát válasszunk, miközben a meleg, szeretetteljes kapcsolat megmarad. Amikor azonban a kötődés sérül, és alapvető pszichológiai szükségleteink frusztrálódnak, a saját döntéseink – akár egy új karrier, akár egy eltérő életmód választása – konfliktusokat szülhetnek önmagunkkal és anyánkkal szemben.
Éppen ezért érdemes megértenünk, hogyan segítheti vagy gátolhatja az anya gondoskodása a személyes autonómia kibontakozását, és milyen belső feszültségekkel kell szembenéznünk, ha szeretetünk és önmegvalósításunk útja eltérő irányt venne. Dr Koltói Lilla egyetemi docens, CBT terapeuta, a Mindwell Klinika tanácsadó szakpszichológusa segítségével jártuk körül a témát.
Hogyan hat az anya–gyermek kötődés minősége arra, hogy mennyire merünk eltérni anyánk életútjától?
Minél erősebb az érzelmi biztonság, biztonságos a kötődés, annál valószínűbb, hogy az anyáétól eltérő életpálya nem okoz gondot a kapcsolatban. A jó szülői gondoskodásba nemcsak a törődés, figyelem, megértés tartozik bele, hanem többek között a gyerek autonómia és kompetencia szükségleteinek kielégítése, határainak tiszteletben tartása és az érzelmei, gondolatai szabad kifejezésének biztosítása.
Ha ezek az alapvető pszichológiai szükségletek kielégülnek, akkor a gyerek autonóm személyiséggé tud fejlődni úgy, hogy közben a meleg, szeretetteljes kapcsolat megmarad az anyával. Ennek a másik oldala az, hogy az az anya, aki ki tudja elégíteni ezeket a szükségleteket, valószínűleg egészséges működésű, vagyis mellette önazonos lehet a gyerek. Ami azt is jelenti, hogy lehet máshogy gondolkodni, máshogy intézni a dolgokat, mert az nem kérdőjelezi meg magát a kapcsolatot.
Mi történik akkor, ha az anyával való kötődés sérül?
Ha az anyával való kötődés sérül, az autonómia és kompetencia szükségletek frusztrálódnak, a határok tartása a családban nem egészséges módon történik, akkor lehet gond az anyai életút követésének kérdése is. A kötődés és a többi alapvető pszichológiai szükségletek sérülésének következtében sokszor negatív, maladaptív énséma (pl. “Nem vagyok szerethető.”, “Nem vagyok elég jó.”) alakul ki a gyerekben.
Ezek a sémák gyakran tudatosodás nélkül befolyásolják a reakcióinkat, de tetten érhetők egyes (merev) szabályainkban, viszonyulásainkban, pl. “Anyának nem szabad nemet mondani.” “Anya nélkül nem érezhetem jól magam.” Ha ezeknek a szabályoknak, attitűdjeinknek ellentmondóan cselekszünk (pl. mégis nemet mondunk neki), akkor intenzív bűntudatot, szorongást élhetünk át, különösen, ha az anya bűntudatkeltő módon reagál. Másik tipikus reakció, hogy az anyai elvárásnak ellentmondóan vagy azt szándékosan negligálva alakítjuk az életünket.
Ezzel valójában az a gond, hogy szélsőségesen valami ellenében cselekedni ugyanúgy nem autonóm, saját szükségleteink kielégítését (is) figyelembe vevő döntésen alapul, mint a saját szükségleteink háttérbe szorítása.
Elmúltam harminc, de az anyám még mindig gyermekként kezel: mit tegyek?
Milyen belső konfliktusok jelennek meg, amikor az anyánk iránti szeretet és önmegvalósítás között próbálunk egyensúlyt találni?
Ha az anyánk iránti szeretet konfliktusba kerül a saját pszichológiai szükségleteink kielégítésével, intenzív negatív érzelmeket (leginkább bűntudatot, de akár szorongást, szégyent, szomorúságot, haragot vagy tehetetlenséget) élünk át, melyeket erős testi tünetek is kísérhetnek, és a gyötrő gondolatainkat nem tudjuk kizárni. Ha elkezdünk rágódni, a lelkiismeret-furdalásunk fokozódik. Olyan gondolatok jelenhetnek meg a rágódás során, mint “Nem vagyok elég hálás.” “Nem vagyok jó gyereke.”, “Önző vagyok, pedig ő értem áldozta fel magát.”, “Én vagyok a felelős azért, hogy jól érezze magát.”. Az ilyen gondolatok leginkább lojalitáskonfliktusra utalnak.
Mikor számít egészségesnek az önállósodás, és mikor lépünk át túlzott elhatárolódásba?
Akkor beszélünk egészséges önállósodásról, amikor identitásunknak csak egy része az, hogy az anyánk gyereke vagyunk, a többi szerepünket tudjuk az anyától függetlenül teljesíteni. Például szívesen sportolunk, holott az anyánk soha életében nem tette, és nem is tartja jó ötletnek most sem, és ez nem okoz bennünk feszültséget, szorongást, illetve minden kockázat nélkül beszélhetünk erről az anyánkkal.
Az egészséges önállósodás nemcsak az új szokások kialakítását, a dolgok másféle intézését jelenti, hanem azt is, hogy átveszünk az anyánktól/szüleinktől jó példákat, az ő értékrendjéből, szokásaiból beemeljük, akár kicsit igazítva, a számunkra fontosakat a saját életünkbe. Nem azért (vagy nem csak), mert ő így vagy úgy csinálta, hanem azért, mert nekünk is tetszik, hasznos vagy jó.
A túlzott elhatárolódásra ez a fajta beemelés nem jellemző, mert abban az esetben nem az adott dolgon van a hangsúly, hanem az anyán, akitől el akar az egyén határolódni. Ilyenkor éppen az a lényeg, hogy ne azt, hanem lehetőleg az ellenkezőjét tegyük, mint ő. Ez igazából egy hatalmas megkötöttség, hasonló, mint az, amikor nem lehet az anyától eltérő módon viselkedni.
Hogyan befolyásolja a bűntudat érzése a vágyunkat, hogy más döntéseket hozzunk, mint anyánk?
Erős bűntudatot érezhetünk, ha másra vágyunk, mert azt jelentheti, hogy nem becsüljük meg az anyánkat eléggé, eláruljuk őt. Ha a vágyunk összeegyeztethetetlen az anyai elvárásokkal/vagy amit mi annak gondolunk, akkor kognitív disszonanciát élünk át, hiszen a szeretem az anyámat gondolat nem fér össze azzal, hogy például nemet mondok neki. Ilyenkor a nagyon intenzív érzelmek (leginkább bűntudat) arra sarkallnak, hogy oldjam fel a disszonanciát. Például leértékeljük azt a dolgot, amit szerettünk volna, vagy kompenzálunk az anyánál, hogy bizonyítsuk, mennyire szeretjük.
A Hold hatása és az anyai kapcsolat misztériuma: mit árul el a horoszkópunk az érzelmeinkről?
Milyen szerepe van a személyes értékrendnek és a családi normáknak az identitásunk kialakulásában?
A személyes identitásunk a családi szocializáció folyamatában kezd kialakulni, később a családi hatásokhoz hozzájárulnak az egyéb szocializációs színterek (pl.: iskola) és ágensek (tanárok, barátok, edzők, stb.) hatásai. Az alapokat a család teszi le, és mivel a születéstől (sőt valójában a születés előtt) kezdődik az identitásunk formálódása, a család a legérzékenyebb időszakban alakítja az identitást, és nem is tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. Ahogy reagálnak ránk a szüleink (amiből azt szűrjük le, hogy érdemesek vagyunk-e a figyelemre, szerethetőek vagyunk-e), ahogy ők élik az életüket, az lesz sokáig a természetes számunkra, mélyen belénk ivódnak a család értékei és normái.
Ennek bizonyítéka, hogy egy-egy helyzetben felnőttként előfordul, hogy azon kapjuk magunkat, hogy ugyanúgy reagáltunk, mint valamelyik szülőnk hasonló helyzetben. Leginkább a szülői mintának, a szülők viselkedésének van fontos szerepe szemben a szülői “szónoklatokkal”. Hiába magyaráznak a szülők arról, hogy nem szabad csúnyán beszélni, ha ők mégis úgy beszélnek, akkor a gyerek is nagyobb valószínűséggel fog káromkodni. A gyerekek megfigyelés útján is rengeteget tanulnak, és a szülők a legfőbb modellek.
Hogyan segíthet a pszichoterápia abban, hogy megtaláljuk a saját hangunkat anélkül, hogy elutasítanánk édesanyánkat?
A pszichoterápia segít feltárni, milyen szükségleteink sérültek gyerekkorban, a sérülések milyen maladaptív sémák kialakulásához vezettek, valamint ezek a sémák hogyan éreztetik hatásukat a jelenben. A megértésen túl a terápia segít reálisabb énkép kialakításában, a nehéz érzelmekkel való megküzdésben, megtanít minket arra, hogyan viselkedhetünk egészséges felnőtt módján, hogyan elégíthetjük ki adaptív módon a szükségleteinket.
Ennek része az is, hogy megértsük az anyánkkal való kapcsolat dinamikáját is. Ez egy egészségesebb határhúzáshoz, asszertívabb kommunikációhoz, nagyobb önbizalomhoz vezethet, ami összességében segíthet egy jobb minőségű szülő - gyerek kapcsolat kialakításában.
Létezik-e „jog” a mintáktól való eltérésre, vagy ez mindig belső engedély kérdése?
Ha egy család úgy működik, hogy a szülők az életkornak megfelelő autonómiát, döntési szabadságot adnak a gyerekeknek az odafigyelés és a bizalom mellett, akkor abban a rendszerben nem elfogadhatatlan a mintáktól való eltérés, hiszen a tagok tisztelik egymás határait, önálló személyiségét, és legfőképp bíznak egymásban, vagyis a gyerekek felnőve “saját jogukon” alakíthatják az életpályájukat. Az érem másik oldala, hogy ilyen esetben a gyerekek sok mindent tovább is visznek.
Ha a családban lehet őszintén és higgadtan kommunikálni, akkor valójában nem kell belső engedély, hiszen meg tudják egymással osztani a gondolataikat, érzelmeiket. Ha a családi rendszer a gyerekektől a mintakövetést, a szülői elvárások teljesítését várja, és ebben nincs rugalmasság, nem lehet megbeszélni a nehézségeket, akkor szükség lehet a belső engedélyünkre, ha ezzel egészséges felnőttként gondolkodva képviselni tudjuk a szükségleteinket, értékrendünket.
Milyen technikák támogatják leginkább az egészséges határok felállítását anyánk és mi közöttünk?
Az első lépés a határok tisztázása: annak felismerése, hogy mi zavar, terhel meg a kapcsolatban. A határainkat addig nem tudjuk jól kezelni, amíg nekünk sem tisztázottak. Ha tisztáztuk magunkban a határokat (pl.: nem szeretném, hogy az anyám távollétemben kitakarítson vagy rendezkedjen a lakásomban), akkor a következő feladat a határaink képviselése.
Ennek útja az asszertív kommunikáció és viselkedés: világos és egyértelmű, a másikat tiszteletben tartó üzenetek (például: “Megértem, hogy nem értesz egyet a döntésemmel, de kérlek, fogadd el.”), rövid, magyarázkodás nélkül mondatok, a másikat hibáztató mondatok helyett ún. énüzeneteket küldése, melyekkel a saját érzelmeinket helyezzük fókuszba (például: “Te állandóan csak kritizálsz.” helyett “Nagyon elszomorodom, amikor kritizálsz, mert az azt jelenti nekem, hogy nem tudok megfelelni az elvárásaidnak.”), a kritika higgadt fogadása és a nemet mondás gyakorlása.
Ha a változás, a változtatás mellett döntöttünk, hogy tudunk érzelmi nyomás alatt is kitartani az elhatározásunk mellett?
Ha elköteleződtünk a változtatás mellett, szükségünk lesz következetességre és kitartásra, mivel a környezet, jelen esetben az anyánk, először ellenáll, a régi működésmódot szeretné visszaállítani. Ha mi magunk nem tartjuk a határainkat, mások sem fogják tartani. Ha eldöntöttünk valamit, lehetőleg tartsuk be. Például, ha azt mondjuk: „Nem veszem fel este nyolc után a telefont”, akkor tényleg ne vegyük fel. Az asszertív kommunikáció mellett érdemes fejleszteni a konfliktusmegoldási és indulatkezelési technikáinkat.
Ezek fejlesztésével elkerülhetjük az impulzív reagálásból fakadó nehézségeket, nem állunk bele fölösleges vitákba. Mivel érzelmileg nehéz helyzet ez, ezért érdemes támogatást keresni, különösen akkor, ha az anya nehéz személyiség. Ilyenkor pszichológus vagy csoport sokat segíthet annak felismerésében például, hogy a saját élet kialakítása nem hálátlanság. Segíthet annak belátása is, hogy anyánk számunkra nehéz viselkedése mögött is kielégítetlen/frusztrált szükségletek állhatnak.
Hogyan dolgozhatjuk fel azokat a családi elvárásokat, amelyek gátolják önálló döntéseinket?
Először tudatosítsuk, milyen családi elvárások akadályoznak minket és melyik életterületen, milyen helyzetben. A másik lényeges kérdés, amit tisztáznunk kell, hogy valóban azt várják-e tőlünk a szülők, vagy az az elvárás csak bennünk van. Tényleg megbántódik az anyám, ha nem hívom fel minden este, vagy ezt csak én gondolom? Az érzelmeink és gondolataink megfigyelése segíthet abban, hogy tisztázzuk, kinek az elvárása az, aminek meg akarunk felelni, tényleg azt szeretnénk, vagy csak nem akarunk a szüleinknek csalódást okozni. Az intenzív érzésekkel járó gondolatok naplózása segít feltérképezni milyen belsővé vált szülői elvárások munkálkodnak bennünk.
Írtam egy levelet a gyermekkori énemnek, akinek túl hamar kellett felnőnie
Milyen belső konfliktusok megjelenésével kell számolnunk a folyamat során?
Lojalitáskonfliktust élhetünk át, amikor a döntésünk szembe megy a szüleink elvárásával, vagy nem a származási család élvez prioritást. Tudatosítsuk, hogy a személyiség fejlődésének része a szülőkről való leválás, az önállóság nem a szülők elárulása, hanem az egészséges felnőtt működés része. A leválási folyamat része, hogy a szülői szerep átalakul, a gyerekkori gondoskodás felnőtt korú gyerekek esetében érthetően nem jó már. Azaz a szülőknek is alkalmazkodniuk, fejlődniük kell.
Mivel nem lehet konzervbe zárni a régi családi működést, nemcsak jogunk van változtatni, hanem kénytelen vagyunk rá, mert amellett, hogy fejlődünk, érünk, a világ is változik, így ami adaptív minta volt régen, ma már feltétlenül nem az. Erre legjobb példa a női szerepek változása. Jó, ha fokozatosan, először könnyebben kezelhető helyzetekkel kezdjük a változást. Egyrészt ez segíthet megőrizni a motivációnkat a változásra. Gyakran egy hétköznapi szituáció révén ismerjük fel, mennyire katasztrofálisan láttuk a helyzetet, és a szüleink sokkal rugalmasabbak, mint gondoltuk.
Másrészt a szülők is kapnak időt az alkalmazkodásra. Készüljünk fel rá, hogy a bűntudat olykor megjelenik. Ha nem tudjuk kezelni, érdemes pszichológushoz fordulni.
Milyen hosszú távú hatásai lehetnek annak, ha lelkiismeret-furdalással bár, de mégis a saját utunk követése mellett döntünk?
A belső konfliktus annak a jele, hogy bár nagyon szeretjük a szüleinket, már nem kielégítő az a minta, amit elvárnak tőlünk (vagy mi gondoljuk, hogy ők elvárják). Hosszú távon az önazonosság elérése, a saját identitás kikristályosodása a jutalmunk. Ha ezt részleteiben vizsgáljuk, akkor a kiforrott saját értékrendet, megerősödött önbizalmat, magasabb önbecsülést, könnyebb döntéseket és nagyobb belső szabadságot kell kiemelni. Ezek tükrében a társas kapcsolataink is egészségesebben kezdenek el működni. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a gyerekeinknek is jó példa a saját autonómiánk megélése.
Elképzelhető, hogy átmenetileg – vagy akár tartósan negatív hatással lesz az életünkre ez a folyamat?
Negatív hatások is előfordulhatnak. Tartóssá válhat a bűntudat, a sok “kell” csak lassan épül le. Ilyen esetben kérjünk pszichológustól segítséget. A változásra ellenállással reagálhat a család, ami konfliktusokhoz vezethet akár hosszabb távon is, sőt az is előfordulhat, hogy valamelyik szülő manipulációba kezd. Ezt nem lehet mindig elkerülni, de kezelni lehet, főleg, ha érzelmileg stabilabbá válunk. A változások miatt lehet, hogy ideiglenesen távolabb kerülünk a családtól vagy bizonyos emberektől.
Ez fájdalmas gyakran, de egy kis távolság hasznos is lehet abban, hogy letisztuljanak a dolgok, és egy jobb minőségű kapcsolatot alakítsunk ki. Többen haragot vagy szomorúságot érezhetnek, hibáztatják magukat amiatt, hogy nem léptek korábban, miért hagyták, hogy ennyi ideig benne legyenek egy számukra káros dinamikában. Tudatosítsuk, hogy el kellett jutnunk oda, hogy változtatni tudjunk, ne a mostani tapasztalatainkkal ítéljük meg a korábbi énünket.
Anyai és nagyanyai mintáink után szabadon, avagy mikor kezdődik a felnőtt élet
Hogy dolgozhatjuk fel ezt a lelkiismeret-furdalást?
A lelkiismeret-furdalás akkor is nagyon erős tud lenni, ha racionálisan tudjuk: a döntésünk helyes, egészséges és szükséges volt. Ez az érzés gyakran nem a valóságra, hanem belsővé tett családi elvárásokra vagy szerepekre épül (pl. „jó gyerek nem tesz ilyet”, „aki szeret, az nem okoz fájdalmat”). Feldolgozni tehát nem azt jelenti, hogy megszűnik, hanem hogy átalakul – és már nem irányít. A lelkiismeret-furdalás kezelésének az alapja, hogy fogadjuk el az érzést, mint természetes velejáróját a folyamatnak. A bűntudat a kapcsolat fontosságát is jelzi, így természetes, hogy jelentkezik.
Miről is szólna ebben az esetben, ha nem éreznénk bűntudatot? Utána gondoljuk végig, pontosan mi miatt érezzük a bűntudatot, mi a bűn? Mit gondolunk, valós az a bűn? Vajon mit gondol a másik? Nézzünk az általánosítások mögé, és gondolkodjunk konkrét helyzetekben. Az adott helyzetben mi volt a szándékunk? Mi miatt viselkedtünk úgy? Az tényleg bűn, büntetést érdemlünk érte? Ha a legjobb barátunk lenne ugyanebben a helyzetben, őt is hibásnak gondolnánk?
Érdemes az érzést ezek után leválasztani, és azt tudatosítani, hogy a bűntudat érzése nem jelenti azt, hogy rosszat tettünk (ha tényleg rosszat tettünk, akkor jogos az érzés, és máshogy kell megküzdeni). Nem önzőség a saját érdekeink, szükségleteink képviselete.
Milyen technikák segíthetnek túljutni ezen a szakaszon?
Ha nem tűnik túl idegennek a technika, írhatunk levelet az anyánknak, amiben leírjuk az érzéseinket, gondolatainkat. Nem muszáj elküldeni, már az írás is segít. Írhatunk támogató levelet egy jövőbeli bölcsebb énünk nevében a mostani megsebzett énünknek. Nagy segítség, ha van olyan a környezetünkben, aki megért, támogat, meg tudjuk vele osztani a gondolatainkat, érzéseinket.
A nehézségeink megbeszélése másokkal segíti a feldolgozást és megküzdést. Támogató csoporthoz csatlakozás is hasznos lehet, a sorstársak segítenek a megküzdésben. Számoljunk az idővel, a folyamat hosszúságával: természetes, hogy most bánt a bűntudat, de idővel csökken, fokozatosan enyhülni fog, majd elmúlik.
