előfizetésem
Hírlevél
Magyarországon sosem éreztem magam igazán otthon, Ázsiában viszont végre önmagam lehetek
Súlyos betegségéből felépülve Berndt Dániel úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot és Délkelet-Ázsiában teremt új otthont. Vietnámi mindennapjairól, a helyi gasztronómiáról, a háború utóhatásairól, a klímaválság látleleteiről, a legikonikusabb látnivalókról és a közösségi média árnyoldalairól is kérdeztem az utazó vállalkozót, aki közben a Balin és Thaiföldön tapasztaltakba is beavatott.
Amikor először megérkeztem Délkelet-Ázsiába, már a reptérről kilépve áthatott egy fura idegenségérzet, és közben egy pozitív, hívogató kultúrsokk is úrrá lett rajtam. Izgatott voltam, de aztán gyorsan egy befogadó, hívogató közegben találtam magam. Neked milyen érzés volt először vietnámi földre lépni? Volt előképed az országról, a régióról?
Először 2022 decemberében voltam Vietnámban, akkor nagyjából egy hónapot töltöttem ott. Előtte már jártam Délkelet-Ázsiában, Indonéziában, Srí Lankán, Malajziában. Nagyon szeretem Ázsiát, pont azokért a dolgokért, amiket te is említettél, az atmoszféra, az emberek hozzáállása, a spiritualitás nagyon pozitív hatással vannak rám. Amikor Vietnámba érkeztem, nagyon gyorsan kiderült számomra, hogy még Délkelet-Ázsián belül is egy extrém kontrasztos országról van szó.
A hétköznapi élet legapróbb részleteiben is óriási szélsőségek vannak. Ho Si Minh ultramodern negyedeiben például lélegzetelállító felhőkarcolók vannak, minden nagyon modern, közben ugyanazon az utcán a helyiek az út szélén árulnak, és macska méretű patkányok rohangálnak ide-oda. Ez a furcsa, mégis szerethető kontraszt az, ami miatt én annyira megkedveltem ezt az országot.
Olyannyira, hogy ott is maradtál. Miért pont ott kötöttél ki?
Ez egy összetett történet. 2023 elején volt egy nagyon komoly sztrókom, aminek az utóhatásain a mai napig dolgozom. Újra meg kellett tanulnom beszélni, járni, használni a jobb kezemet. Ez teljesen átformálta az életemet, egyik pillanatról a másikra. Ekkor átértékelődött bennem az, hogy miről szól valójában élet, mi a fontos és mi nem. Körülbelül fél évvel a sztrók után, amikor már nagyjából tudtam magamtól járni, fogtuk magunkat, felültünk egy gépre, és elmentünk Balira. Ott voltunk úgy másfél évig.
Mindig is nagyon szerettem utazni, és Ázsia már a betegségem előtt is nagyon vonzott. A sztrók és az azzal járó mentális nehézségek viszont nagyon ráerősítettek arra az érzésre, hogy Magyarországon sosem éreztem magam igazán otthon. Közben vágytam arra, amit Ázsia tud adni, és azt éreztem, erre van most szükségem.
A párom, Lili egyébként vietnámi, aki Magyarországon nőtt fel, hároméves volt, amikor átköltöztek, így teljesen jól beszél magyarul. Tehát ez is egy erős kapcsolódási pontunk Vietnámmal. Most épp Thaiföldön vagyunk, kalandozunk a régióban, és keressük a helyünket.
Female Yeti: „A természet nem igényel minket, nekünk van szükségünk rá!”
Jelenleg akkor nincs fix bázisotok?
De, a bázisunk inkább Vietnámban van. Most azért vagyunk Thaiföldön, mert Közép-Vietnámban nagyon durva az időjárás. Tájfunok, extrém esőzés, tényleg szélsőséges körülmények vannak. Tudtuk, hogy az esős évszak Vietnámban kemény, de azt gondoltuk, láttunk már esős évszakot Délkelet-Ázsiában, nem lehet olyan vészes. Vietnám rácáfolt. Tényleg a szélsőségek országa, és ez az időjárásra is igaz. Volt olyan, hogy két héten keresztül minden nap folyamatosan esett, csak félórákra állt el néha az eső. Ezért jöttünk most át Csiangmajba három hónapra, amíg megszűnnek az esőzések. Thaiföld északi részén, a hegyek között nincs tengerpart, ezért az extrém áradások sem jellemzőek.
Érzed te is, és/vagy mesélik a helyiek, hogy az időjárás egyre szélsőségesebb a klímaválság miatt?
Abszolút. Tavaly Balin, most Vietnámban és Thaiföldön is azt mondják a helyiek, hogy ilyen még sosem volt. Sem a lakosság, sem az államigazgatás nem volt felkészülve ekkora áradásokra. Itt nem feltétlenül használják a „klímaváltozás” vagy „klímaválság” szót, inkább úgy fogalmaznak, hogy érezhetően sokkal melegebb van. A meleg pedig kedvez a tájfunok kialakulásának. Szóval igen, érzik itt is az emberek, hogy valami nagyon nincs rendben.
Térjünk át kicsit a vietnámi mindennapokra! Ha valaki hosszabb időt szeretne az országban eltölteni, mire számítson?
Magyar szemmel nézve Vietnám nagyon olcsó, az infrastruktúra pedig elképesztően jó: a közlekedés, az állami egészségügy, a mobilhálózatok, minden nagyon rendben van. A betegségem előtt volt egy marketing ügynökségem Magyarországon, de a stroke miatt nagyjából két évre kiestem a munkából. Most a legjobb barátommal közösen csináljuk ezt a vállalkozást, csak már AI marketing ügynökségként, így én leginkább online dolgozom. Tehát a munkám miatt a jó mobilinternet nálam kulcskérdés, és az itt abszolút adott.
A vízum szempontjából viszont le van maradva az ország Thaiföldhöz vagy Balihoz képest, és ami nehezítő körülmény még, hogy a helyiek sokkal kevésbé beszélnek angolul, mint az említett két másik országban, régióban. Minden más szempontból nagyon kényelmes itt az élet. Aki magyarként nem digitális nomádként szeretne letelepedni itt, az lehet például angoltanár. Erre külön vízum is létezik, teljesen legálisan lehet angolt tanítani Vietnámban. Ezen kívül általános alkalmazotti munkára ritkán keresnek külföldieket.
Akinek van pénze és vállalkozó kedve, alapíthat vietnámi céget, befektethet, vehet ingatlant, nyithat éttermet, de ez már egy másik kategóriát képez, ahogy a magasan képzett szakembereké is. Vietnám egyébként egy nagyon biztonságos ország, soha nem éreztük veszélyben magunkat, éjszaka sincsenek balhék. De ahogy mindenhol, itt is bele lehet botlani csalókba, tolvajokba, szóval érdemes mindenre odafigyelni.
Mennyire könnyű vagy nehéz kapcsolódni a helyiekkel?
Szerintem a vietnámiakkal nehéz jó, tartós kapcsolatot kialakítani. Nagyon munka- és sikerorientált a társadalom, ezért sokszor addig kedvesek, amíg valamilyen hasznuk van belőled. Barátkozásra kevésbé nyitottak, és az sem segít, hogy a többség nem beszél angolul. Ehhez képest Balin a helyiek és az expatok is nagyon nyitottak: van amerikai, afrikai, koreai, japán, indonéz ismerősünk, több indonéz családdal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, felköszöntenek születésnapon, karácsonykor, úgy, hogy azt ők nem is ünneplik. Thaiföld pedig ebből a szempontból valahol a kettő között van.
trueGaléria
Az általad létrehozott Facebook-csoportban a magyarok, akik az országba vágynak, sokszor segítenek egymásnak, és te is aktívan válaszolsz a felmerülő kérdésekre. Szerintem ebben a tekintetben a social media pozitív hatást generál, de közben az is egyértelmű, hogy a közösségi oldalaknak és az ehhez hasonló csoportoknak vannak árnyoldalai is turizmust tekintve…
Sokkal több az árnyoldal. Másfél évig laktunk Balin, és én már 2017-ben is jártam ott, nagyjából tudtam, mire számíthatok, de nyolc év alatt rengeteget változott minden. Az emberek ma már leginkább a social mediából tájékozódnak, Facebook-csoportokból, YouTube-videókból, TikTok és Instagram reelekből. Az a kép, amit ezek a platformok mutatnak a felkapott turistacélpontokról, ritkán felel meg a valóságnak.
Sokan gyakorlatilag csak azért utaznak, hogy csináljanak egy-egy jó képet, és elmondhassák, hogy „én itt is voltam”. Sorban állnak a nevezetességeknél, hogy elkészítsék az ötszázmilliomodik ugyanolyan fotót. A social mediából szerintem nagyon nehéz kiszűrni, milyen egy helyszín valójában. Én azt látom az utazásaim során, hogy az emberek többsége nem arra törekszik, hogy tudatos utazó legyen, hanem hogy megkapja, amit akar. Ez kicsit elkeserítő, de közben elég jól leírja a fogyasztói logikát.
Balin például óriási probléma a túlturizmus, de nem látni, hogy a döntéshozók bármit is tennének ellene, mert iszonyatos mennyiségű pénzt hoz az országnak. Ausztrál, orosz és mindenféle befektető özönlik be, kávézók, éttermek, villák nyílnak folyamatosan. Én soha nem azért utaztam, hogy kipipálhassam a helyeket, ahol jártam. Sokkal jobban érdekelnek a helyi emberek, hogy hol esznek, mit gondolnak a világról, hová járnak templomba, milyen helyi ceremóniáik vannak. Ami engem illet, inkább azt az élményt keresem, hogy milyen ott élni, nem pedig azt, hogy milyen ott lenni turistaként.
Azt olvastam, hogy Vietnám a régió egyik leggyorsabban fejlődő országa, de problémaként említik a korrupciót, a cenzúrát, a sajtószabadság korlátait, a környezetvédelmet, az etnikai kisebbségek helyzetét. Anélkül, hogy politikai elemzésekbe bocsátkoznánk, te, aki ott élsz és sok helyivel beszélsz, mit érzékelsz ezekből?
Vietnám hivatalosan kommunista népköztársaság, egypártrendszer van, az van, amit az állam mond. Ugyanakkor nem olyan, mint Kína, inkább egy „Kína light”-nak mondanám. Alapvetően nincs internetcenzúra, vagyis minden működik, amit Magyarországon is használunk, Google, AI-ok, közösségi oldalak, mindez VPN nélkül. A környezetvédelem egész Délkelet-Ázsiában problémás terület, így Vietnámban is. A korrupció is jelen van, de máshogy, mint odahaza: létezik, de közben valahogy minden működőképes.
A kórházakban vadonatúj gépek vannak, az épületek légkondicionáltak, az állami egészségügyben is rengetegen dolgoznak. Múltkor bementünk egy állami kórházba sima vérképre, időpontunk sem volt, húsz perc alatt lezavarták az egészet, este pedig üzenetben küldték a leleteket. Voltunk olyan kisebb városban is, ahol az áradás tönkretette a főutat. Egy éjszaka alatt kijöttek a munkagépek, és 24 óra múlva új aszfalt volt mindenhol, használható állapotban. Ez szerintem nagyon beszédes.
Látsz-e bármit a vietnámi háború „utóéletéből” a hétköznapokban?
Ahhoz képest, mekkora pusztítást okozott a vietnámi háború, meglepően kevéssé van jelen a hétköznapi életben. A nagyvárosokban persze ott vannak a háborús múzeumok, a kiállított repülőgépek, tankok. Hanoiban a „Hanoi Hilton”, vagyis az egykori hadifogolytábor, is megtekinthető. Sok vietnámi tanult korábban Magyarországon, ők beszélnek pár szót magyarul, velük is szóba került néha a múlt, de nem rágódnak ezen sokat. Az amerikaiakkal például kifejezetten jóban vannak.
Részben azért, mert rengeteg pénzt kaptak az Egyesült Államoktól háborús jóvátételként, és ez segített beindítani a gazdaságot. Vietnám ma 8% körüli éves gazdasági növekedést produkál, a világ top országai között van. Nagyon sok amerikai befektetés érkezik, fejlődik a chipgyártás, az iPhone biznisz és az AI-kapcsolt iparágak is.
Akkor most evezzünk könnyedebb vizekre: érdekelne, hogy mennyiben más az ottani vietnámi phở leves a magyarországihoz képest, és mik azok az ételek, amiket mindenképp érdemes kipróbálni kint?
Magyarországon a legtöbb vietnámi étterem vietnámi tulajdonban van, de egy picit mindig az európai ízléshez igazítják az ételeket: ott szebb a csirke a levesben, kevesebb bőr, porc van benne, „letisztultabb” a hús, mint a vietnámi változatban. Ez azért van, mert Vietnámban a háború alatt és után az emberek mindent megettek, amit találtak – ebből fakad az, hogy a mai napig nagyon „megengedően” bánnak az alapanyaggal. A kutyahús fogyasztás például még most is legális, bár a turisták ritkán találkoznak vele, és erősen visszaszorulóban van.
A személyes kedvenceim közé tartozik a marhás phở, tele hússal, rengeteg friss zöldséggel, rizstésztával. Az északi konyhából nagyon szeretem a bún chả-t, ami faszénen sült sertéshús, hasaalja-szalonna jellegű szeletekkel és sertéshúsból készült húsgombócokkal, egy savanykás-sós, halszószos lében. Ehhez jön a rizstészta és egy rakás friss zöldség. A másik étel, amit szívesen fogyasztok, az a bánh mì, a vietnámi szendvics: egy kis bagett tele zöldséggel, hússal, tojással, házi pástétommal. Ezeket a turisták is imádják, 300 forint körül nagyon jót lehet kapni.
Ott van még a bún riêu is, ez egy folyami rákleves. Kicsit phở-szerű, de vékonyabb, szinte „cérnametélt” jellegű rizstésztával, rákpasztával, édesvízi rákból készítve, rengeteg zöldséggel tálalják. Ezek mind olyan ételek, amiket a „magyar gyomor” is simán be tud fogadni. Persze vannak extrémebb dolgok is, rovarok, pondrók, amiket a helyiek akár élve is megesznek, de ezeket nagyon egyszerű elkerülni, ha valaki nem annyira kalandvágyó gasztrofronton.
Kárpátaljáról Afrikába érkezett Sipos Eszter, és Ghána minden elképzelését felülírta a világról
Volt olyan kulturális szokás, viselkedés, amit nehezen viselsz/viseltél?
Persze. Délkelet-Ázsiára általánosan jellemző például a krákogás, köpködés, hangos orrszívás. Ez itt teljesen normális, akár étkezés közben is. Kb. egy hónap alatt jutottam el oda, hogy már nem zavart annyira. Ami viszont nagyon súlyos, az a zajszennyezés. A vietnámi nyelv eleve tonális, erősen hangsúlyoznak és szinte állandóan kiabálnak. A közlekedésben folyamatosan dudálnak, rengeteg a robogó, és régebbi, hangos, büdös modellek is vannak még az utakon. Vietnámban az egy főre jutó robogók száma egészen extrém, tényleg mindenki motorral jár.
Úgy tudom, hogy Vietnámon belül a különböző régiónak megvannak a maguk kiemelt látnivalói és rejtett kincsei. Szerinted mik azok a dolgok, amiket nem érdemes kihagyni, ha valaki odalátogat?
Az országot három régióra lehet bontani, Észak-, Közép- és Dél-Vietnámra. Szerintem a legizgalmasabb a középső régió. Danang környékén nagyjából mindenhez közel vagy: egy órán belül eljuthatsz Huéba, az egykori császárvárosba, a másik irányban 45 perc alatt Hoi Anba, az UNESCO-világörökségként védett kereskedővárosba. Ott vannak a Márványhegyek is, ezek barlangok, faragott szobrok, szentélyek – egyszerre nyújtanak kulturális, természetközeli és spirituális élményt. A Cham-szigetcsoport valódi helyi atmoszférát ad, alig látni nyugati turistát, viszont fehér homokos, eldugott partok, gyönyörű korallok fogadnak.
A social mediában agyonposztolt „aranyhíd”, vagyis a hatalmas kőkézben tartott híd, szerintem kihagyható. Ez egy kifejezetten a turistáknak épített attrakció. Ami viszont sokszor lemarad a listákról, pedig nagyon megéri: Mỹ Sơn, egy régi csám templomrom-együttes, ami hangulatban az Angkor Watra hasonlít. Északon ott van Hanoi és a Halong-öböl, amiket talán már mindenki ismer. Én nagyon szeretem még a Cát Bà-szigetet, ami látványos sziklaképződmények és nagyon szép tengerpartok otthona. Laza, nyugodt hangulat jellemzi, és még nincs elturistásodva.
Végezetül, hogyan formált téged eddig Ázsia, miben változtál az elmúlt években?
Nagyon sok mindenben. Korábban elég pragmatikusnak tartottam magam, de az itt töltött idő alatt rengeteg fal ledőlt bennem. Balin és Thaiföldön a mindennapok része a vallás és a spiritualitás, és ez engem is megérintett. Más szemmel gondolok már az európai életre, a pörgős budapesti mókuskerékre. Átértékelődött bennem az, hogy megérte-e anno valami olyat hajszolni, ami talán nem is az én saját vágyam volt, hanem inkább társadalmi elvárás, amihez próbáltam igazodni…
Ázsiában, európaiként ezek a külső mércék kevésbé számítanak. Balin és Thaiföldön sokkal jobban érzem az egyensúlyt munka és élet között. Vietnám ebben kivétel, mivel egy munka- és pénzorientált a társadalom, érthető módon, hiszen még mindig a háborúból építik újjá magukat. Összességében sokkal inkább önmagam tudok lenni Délkelet-Ázsiában, Vietnámban. Azt érzem, ide tartozom, itt vagyok otthon.
