előfizetésem
Hírlevél
„A járókelők akadályozták meg, hogy a mélybe vesse magát” – súlyosan traumatizált fiatalokkal dolgozik a magyar pszichológus Angliában
Tülkös Fruzsina 2017-ben költözött Angliába, néhány évvel később pedig valóra váltotta azt az álmát, amelyről Magyarországon már szinte teljesen lemondott: pszichológiát kezdett tanulni. Az alapképzését követően egy súlyosan traumatizált fiatalokat gondozó bentlakásos intézményben dolgozott, miközben egészségpszichológiát tanul a The University of Manchesteren.
Milyen olyan gyerekekkel dolgozni, akiknek a hétköznapjaihoz a rendőrség, a sürgősségi és az önsértés veszélye is hozzátartozik, miközben a szaknevelő testi épségét fenyegetik? Erről beszélgettünk Fruzsinával.
2017-ben hagytad el Magyarországot, és költöztél Angliába. Mi állt a döntésed hátterében?
Mindig is külföldre vágytam, már nagyon fiatalon azt éreztem, hogy Magyarország valahogy túl kicsi nekem. Nem azért, mert ne szerettem volna a hazámat, inkább tudni akartam, milyen máshol élni, más nyelven beszélni, más kultúrákat és embereket megismerni. A dolgokat jó értelemben bonyolította, hogy újra találkoztam egy régi szerelmemmel, aki akkor már évek óta Manchesterben élt. Egy kávéból vacsora lett, majd újabb randi, végül szerelem. Ő felajánlotta, hogy hazaköltözik hozzám, én viszont azt mondtam: mindig is külföldön akartam élni, szóval már pakoltam is a bőröndömet.
Milyen volt megérkezni egy olyan országba, ahol forrongtak az indulatok a Brexit körüli politikai feszültségeket miatt?
Meglepően könnyű. Manchesterben élek, azt tapasztaltam, hogy az emberek nagyon hozzászoktak a külföldiekhez. Segítőkészek és befogadók. Egy hónapon belül találtam munkát a vendéglátásban, rá két hónapra pedig már magasabb pozíciót is kaptam. Az angolom miatt sem kerültem kellemetlen helyzetbe. Talán egyszer fordult elő, hogy nem értettem egy kolléga akcentusát, ő pedig a harmadik ismétlés után közölte, nem tudja többször elmondani.
A vicc az egészben, hogy észt származású volt. Az angol kollégákkal soha nem volt ilyen problémám. Később, a Brexit után, mint uniós állampolgárnak rendeznem kellett a tartózkodási státuszomat. Először pre-settled státuszt kaptam, hiszen akkor még nem éltem öt éve az országban.
A békéscsabai nő kislányként Baliról álmodott, végül egy indonéz képviselő felesége lett
Hosszú évekig a vendéglátásban dolgoztál, de a pszichológia és az önfejlesztés már jóval korábban az életed része volt. Mi volt a kiindulási pont?
Tizenhat éves koromban abba kellett hagynom a kosárlabdát. Egyesületi szinten játszottam, komoly terveim voltak vele, még az is felmerült, hogy Amerikában tanuljak tovább ösztöndíjjal. A testem azonban másképp gondolta: egy, az izzadással összefüggő allergiás szindrómát fedeztek fel nálam, amikor fulladásos roham miatt kerültem sürgősségire. Többször kivizsgáltak, majd a jött a lesújtó hír: nem kosárlabdázhatok tovább versenyszerűen. Egy mondattól összeomlott az egész világom. Mindent erre tettem fel.
Ekkor kerültem az iskolapszichológushoz. Korábban a rengeteg sport valószínűleg sok mindent elfedett abból is, hogy figyelemzavaros, állandóan izgő-mozgó gyerek voltam. (Évekkel később diagnosztizálták az ADHD-t nálam.) Miután megszűnt a napi fizikai terhelés, sokkal több probléma jött felszínre. Az iskolapszichológussal heti rendszerességgel voltak üléseink, és fokozatosan kezdtem jobban lettem. Ott döntöttem el, hogy sportpszichológus szeretnék lenni, és segíteni a hozzám hasonló helyzetben lévő társaimon.
Ehhez képest Magyarországon többször is elakadtál a felsőoktatásban.
Amikor megláttam, milyen magas a pszichológia szak ponthatára, gyakorlatilag tudtam, hogy nem fogok bekerülni, a mai napig is nehezen diagnosztizálható és akkor még kezeletlen ADHD-m nem könnyítette meg a tanulmányaimat az középiskola utolsó éveiben. Dolgozni kezdtem, majd sportkommunikációval szakra jelentkeztem, de a diagnózis előtt szintén tanulási nehézségeim akadtak, így végül nem fejeztem be az egyetemet.
Angliában mégis visszaültél az iskolapadba. Mi változott?
A munkahelyemen rengeteg egyetemista dolgozott. Volt köztük több pszichológushallgató is. Beszélgettem az egyik lánnyal, röviden felvázolta a képzést, megmutatta, hol kell jelentkezni és kész. Ez persze nagyon egyszerűnek tűnik így elmondva, de nekem akkor reveláció volt. Utánanéztem, és megtaláltam a The Open University-t, amelynek a képzéseit nagyrészt online lehet végezni. Először egy felkészítő évet csináltam végig, ahol megtanítottak akadémiai esszét írni, érvelni, megfelelően hivatkozni, felkészítettek a szakosodásra. Utána jött maga a pszichológia.
Mivel a hatéves képzést főállásban dolgozó emberekre tervezték, lehetett lassabban haladni, én viszont a gyorsított tempót választottam, így mindössze négy év alatt végeztem. BSc (Hons) Psychology diplomát szereztem. Ez picit más, mint a magyar oktatásban. Magyarországon a pszichológia szakot hagyományosan bölcsészettudományi karon oktatják, ezért itthon BA diplomát adnak érte. A brit rendszerben azért BSc, mert a hangsúlyt a biológiára, a neurológiára és a statisztikai kutatásmódszertanra helyezik. A Hons vagyis Honours az emeltszintű diplomát jelent, vagyis a hallgató elvégezte a teljes programot, és elkészített egy komoly, önálló kutatómunkát.
Milyen típusú állásokra használható Angliában egy ilyen pszichológiai alapdiploma?
Rengeteg területen preferálják. A pszichológia nemcsak arról szól, hogy valaki terápiát tart. HR-ben, értékesítésben, vezetői munkakörökben, rendőrségi területeken is jól használható tudást ad. Én korábban éttermi coachként, mentorként és supervisorként dolgoztam, és már ott is rengeteget segített abból, amit az egyetemen tanultam az emberek működéséről, motivációjáról vagy a csapatdinamikáról. Ha viszont célzottan a mentális egészség területén akar elindulni, egy alapképzés után gyakori belépési pont például a support worker (vagyis szociális munkás) vagy a speciális nevelési igényű gyerekek támogatása.
Végül egy manchesteri bentlakásos gyermekotthonban helyezkedtél el. Milyen problémákkal élő gyerekek éltek ott?
Kiskorúak, többségében nagyon összetett traumákkal és mentális problémákkal. Voltak autista gyerekek, súlyos szorongással, kényszeres tünetekkel, önsértéssel vagy öngyilkossági veszéllyel küzdők, és olyanok is, akiket szexuális- és/vagy testi bántalmazás vagy súlyos elhanyagolás miatt emeltek ki a családjukból. Több ház volt az intézményben. Nagyon figyeltek arra, kik kerülhetnek egy-egy épületbe: két hasonlóan sérülékeny fiatal akár egymás állapotát is súlyosan ronthatta volna, így őket a vezetés nem rakhatta egybe.
A személyzet létszáma is ehhez igazodott. Előfordult, hogy két gyerekre három felnőtt jutott, bizonyos fiatalok mellett pedig folyamatosan jelen kellett lennie egy vagy akár két dolgozónak.
Magyar viszonylatokhoz képes ez szokatlanul magas gondozói aránynak tűnik.
Nekem is az volt, komoly tréningrendszer tartozott hozzá. Amikor bekerültem, körülbelül harminckét órányi képzést kellett elvégeznem. A jogszabályi vagy szakmai változások miatt ezeket rendszeresen frissíteni kellett a tudásunkat, ebben egy klinikai szakpszichológus segíti folyamatosan a munkánkat. Ez azért is szükséges, mert sok gyerek nem akart közvetlenül a terapeutával beszélni. Ilyenkor minket próbáltak megtanítani arra, hogyan lehet a hétköznapi helyzeteken keresztül terápiás szemlélettel kommunikálni, segíteni őket egy-egy nehezebb pillanatban.
Intenzív munkakör, szinte együtt kellett élned ezekkel a fiatalokkal a naponta hosszú órákon keresztül. Mennyire lehet érzelmileg kívül maradni ilyen, súlyos traumákat elszenvedett gyerekek között?
Teljesen kívül szerintem sehogy, de meg lehet tanulni kezelni. Amikor új gyerek érkezett, és elolvastam az előtörténetét, volt, hogy megviselt. Otthon néha megkérdeztem a páromat: van most kapacitásod arra, hogy elmondjam, mi történt? Ő pedig őszintén válaszolt. Volt, hogy azt mondta, nyugodtan, volt, hogy megkért: óvatosan, és olyan is, hogy ma inkább ne. Sokat segített, hogy addigra évek óta tanultam pszichológiát, és saját terápiás tapasztalatom is volt.
De például arra nem lehet teljesen felkészülni, amikor fizikailag is megtámadnak.
Jackie Chan filmjeivel kezdődött a szenvedélye, ma Magyarországot képviseli Pekingben a fiatal diplomata
Volt ilyen tapasztalatod?
Igen. Két lány nagyon egymásra talált, rendszeresen szegték meg a szabályokat és generáltak konfliktusokat, ráadásul úgy, hogy igyekeztünk a lehető legjobban elszeparálni őket. Pár hét alatt odáig eszkalálódott a helyzet, hogy rendőri segítségre is szükségünk lett. Az egyik alkalommal megtagadtuk, hogy az egyikük elhagyja az intézményt a szabadidejében, mivel tudtuk, hogy nem ér vissza takarodóra. Ekkor fenyegetően közeledni kezdett felém.
Láttam, hogy ebből baj lehet, ezért elindultam az iroda felé, és próbáltam becsukni magam mögött az ajtót. Ő ezt úgy élte meg, hogy rácsaptam az ajtót, utánam nyúlt, és kétszer ököllel hátba vágott. A kollégáim azonnal közbeléptek, majd segítséget hívtunk. A műszak után a párom értem jött. Beültünk enni valahova, sírtam, nevettem, beszélgettünk, és mire hazaértünk, már sokkal jobban voltam.
Volt olyan eset, amely ennél is mélyebben megmaradt benned?
Egy súlyosan traumatizált lány története. Szexuális bántalmazást élt át a szüleitől, autista volt, és nagyon komoly önsértési, illetve öngyilkossági veszély állt fenn nála. Rendszeresen csonkította magát, gemkapcsokkal szurkálta a nyakát. Figyelnünk kellett, hogy minden szúróeszköz távol legyen tőle. Ő az úgynevezett two to one bentlakó volt, vagyis két ápoló figyelte folyamatosan a viselkedését, nem lehetett magára hagyni. Az egyik ilyen esetnél nagyon súlyosan megsérült és kórházba kellett szállítani.
Amikor jobban lett, kijátszotta a felügyelőt és megszökött az intézményből. Azonnal a keresésére indultunk a rendőrséggel együtt. Kiderült, hogy egy híd felé futott, ahol ismét nyakon szúrta magát. A járókelők akadályozták meg, hogy a mélybe vesse magát. „Ott álltam a híd fölött, véresen és le akartam ugrani” – mondta el később. Őt a felépülése után elszállították az intézményből, zártosztályon kellett elhelyezni.
Most egészségpszichológiát tanulsz a The University of Manchesteren. A gondozói területen tervezed folytatni a karrieredet?
Lehet nem lesz népszerű a véleményem, de nem egészséges, ha valaki évtizedekig egy helyen dolgozik, kell néha a változás. Továbbra is klinikai- és mentális egészségügyi területen szeretnék dolgozni, a következő lépés valószínűleg kutatói munka lesz. A klinikai pszichológusi doktori képzés is ott van valahol a fejemben, de még ne rohanjunk előre.
A nők elleni erőszak rendszerszintű tragédiája - Interjú a Patent Egyesülettel
Tizenhat évesen sportpszichológus akartál lenni. Húszévesen úgy tűnt, pszichológus egyáltalán nem lehetsz. Most pedig egy klinikai doktori lehetőségéről beszélünk.
Igen. Talán ez az egész történet legfurcsább része. Magyarországon azt éreztem, hogy ez az ajtó számomra zárva van. Angliában kiderült, hogy nem az volt a kérdés, elég okos vagyok-e hozzá, hanem az, hogy milyen rendszerben, milyen módszerrel és milyen tempóban tudok jól tanulni. Az angol oktatásban nekem nagyon sokat jelentett, hogy nem száraz elméleteket kellett bemagolnom. Eseteket elemeztünk, kritikusan kellett gondolkodnunk, és a megtanultakat valódi helyzetekre alkalmazni. Talán ezért maradtam ezen az úton is. Számomra a pszichológia akkor ér valamit, amikor az emberi életben is működik.
