Vértes János Benjámin: „Számomra a közösségépítés, az önfejlesztés és a maradandó élmények számítanak”

Izgágasága és kíváncsisága már gyerekként megmutatkozott, később pedig az utazásban és az utazásszervezésben találta meg azt a közeget, ahol ez a belső lendület valódi hivatássá érhetett. Ma már freeride síelésekre, motoros túrákra, lakókocsis körutazásokra és más, határfeszegető kiruccanásokra hívja különlegességekre nyitott utazóit. Missziója, hogy új nézőpontokat adjon azoknak, akik nem csak látni szeretnék a világot, de megérteni és megélni is. Vértes János Benjáminnal beszélgettem.

Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról: milyen voltál akkoriban?

Amióta az eszemet tudom, mindig azon agyaltam, hogy mi legyen a következő dolog, amit közösségben csinálhatok, de azt, hogy mitől lettem ilyen izgága, őszintén szólva nem tudom. Nem gondolnom, hogy a környezetem miatt, szerintem ez nálam inkább egy belső, mélyen gyökerező dolog. Már gyerekkoromban is sokkal nagyobb igényem volt a programok kitalálására, megszervezésére, mint másoknak. És az is, hogy jobban vonzottak a kinti programok, például a kirándulás, természetjárás, fizikai aktivitások, mint a bentiek.

Akkor is felfedezheted a világot, ha nincs pénzed rá, mutatjuk, hogyan

Volt lehetőségetek utazni a családdal?

Az egyik nagypapám nagykövet volt, de ettől függetlenül nem voltunk utazós család. A ’80-as évek végén, ’90-es évek elején azért az utazás még egészen más cipőben járt. Nem voltak fapados légitársaságok, csak a Malév. Nem is emlékszem pontosan, hány évesen repültem először.

Ehhez képest a hatéves gyerekem már ott tart, hogy huszonvalahány országban járt. Ő is folyamatosan pörög, mint én, viszont ilyen sok inger és mozgás nem mindig tesz jót. Ugyanakkor, ha valaki ennyire zsigeri módon vágyik erre, ahogy mi, akkor mi mást tudna csinálni? Csak aztán nagyon nehéz „lenyugodni”.

Te sem nagyon nyugodtál le, és ennek meg is lett a hozadéka. Milyen út vezetett a GoBeyondig?

Az egész onnan indult, hogy 18 évesen megszerveztem egy komplett sítábort. Szenvedélyem a freeride síelés, viszont másokkal együtt sokkal élvezetesebb űzni ezt a sportot, továbbá akkoriban nem is voltam elégedett a kínálattal, ezért is vettem a kezembe a dolgokat. Persze, előtte is szerveztem már kisebb utakat barátoknak, ismerősöknek, de a sítábor volt az első mérföldkő.

Aztán az akkori barátnőmmel vettünk egy Budapest-Delhi repjegyet, csak oda. Ebből lett egy kb. egyéves, random délkelet-ázsiai utazás 2009-2010-ben. Itt egy olyan élményanyagot kaptam, ami segített letenni a GoBeyond alapjait, vagyis, hogy milyen helyekre, milyen szemlélettel érdemes embereket vinni, mitől lesz számukra érdekes, akár sorsfordító az utazás. Ekkor 25 éves voltam.

Amikor hazajöttem, elkezdett formálódni bennem, hogy ebből lehetne valami komolyabb is, majd 2011-ben, másodmagammal, akkor még más néven, elkezdtünk hivatalosan is utakat szervezni. Az első években mellette még mással is foglalkoztam, és évente „csak” három utat csináltunk. Ma már a többszörösét bonyolítjuk le, de a személyes drive-om lényegében ugyanaz maradt: bármit csinálok az életben, az a szabadidő minőségi eltöltéséről szól.

Túl a dobozos utazásokon, nagyon izgalmas kalandtúráitok vannak, például freeride síelés a japán Yōtei hegyen, motorozás Kirgizisztánban, szörftábor a Fülöp-szigeteken, és még sorolhatnánk. Mi inspirálja ezeket, hogyan döntitek el, hogy mi kerüljön bele a repertoárba?

Az elején még mindent én csináltam, ma már többen vagyunk. Igen, vannak „húzó” útjaink, például azok, amiket te is említettél. Ezek jellemzően már régóta „teltházzal” mennek, minden évben elérhetőek, illetve évente új utakkal is színesítjük a palettát.

Az ötletek általában tőlem és az utazásaimból jönnek. Ma már sokat jövök-megyek úgy is, hogy csak inspirációt keresek, nem kísérek csoportot. Például nemrég a családdal mentem Tajvanra három hétre. Nem volt sok időnk, ezért kicsit túl is toltuk: közel kétezer kilométert mentünk úgy, hogy szinte minden éjszaka máshol aludtunk, szóval ez inkább egy roadtrip volt, nem nyaralás. Azt gondoltam korábban, hogy jó szörfös desztináció lesz ez az ország, de egyáltalán nem az.

Viszont motorral brutál jól bejárható: tengerszintről 3600 méterre fel, onnan vissza 1200-ra, közben teaültetvények, fenyőerdők, ezerféle szín, nulla forgalom, kanyargós utak. Motorozni hihetetlen élmény ott, és meg is van hozzá az infrastruktúra. Csakhogy hiába lenne egy nagyon jó motoros úticél, nem hirdettük még meg, mert Kína miatt most Tajvan veszélyesnek minősül, de a jövőben valószínűleg sort kerítünk rá.

Chilénél is hasonló volt a történet: van egy erős síelős közösségünk, akik egzotikus helyekre is szeretnének menni. Augusztusban Chilében a legjobb síelni, ezért elmentem, kipróbáltam, kialakítottam a koncepciót, és most indul először a chilei síút.

Emellett sokat számít a networking is, gondolom.

Igen, nagyon sokat számít. Például van egy lengyel barátom, akivel Indonéziában, egy vulkántúrán találkoztunk. Azóta ő is guide lett, saját irodája van, 80+ országban járt. Rengeteg tudást cserélünk egymással és az ő köreivel. De olyan is van, hogy egy idegen hoz be ötletet. A kirgiz motoros túránk úgy indult, hogy egy helyi vállalkozó, akinek motoros flottája van, bejelentkezett hozzánk, hogy szeretne velünk dolgozni. Először azt mondtam, hogy annyi projektünk van, hogy nem fér bele, aztán olyan kitartó volt, hogy meggyőzött.

És ha már motorok, szeretjük a Balkán Rallyt is, ami egy egész héten át tart, és nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy 100–200 fős, esküvőszerű tematikus bulit. Közben klasszikus autókkal és motorokkal bejárjuk a Balkánt. A 2025-ös eseményen 9 különböző nemzetiség képviseltette magát: dél-koreai, amerikai, lengyel, magyar, angol stb. Egy ilyen út valójában egy felnőtt Erasmus, aminek kulturális és közösségformáló ereje is van.

Ha a munkádat és a hobbijaidat nézem, szabad szemmel is jól látható, hogy óriási szabadságvágy él benned. Mit jelent neked ez?

A szabadság nagyon sokat jelent nekem. Nem tudnék klasszikus alkalmazotti keretek között dolgozni, létezni. Viszont ez a fajta szabadság rengeteg felelősséggel is jár, a „people management” része például óriási feladat.

Ahogy idősödöm, a motivációm is folyamatosan alakul. Az elején az volt a cél, hogy utazzak, síeljek, eljussak minél jobb helyekre, megéljem a nagybetűs szabadságot. A következő szint az, amikor rájössz, hogy nem lehetsz ott mindenhol, és hogy bizonyos helyszíneken, aktivitásokban nem feltétlenül te vagy a legjobb guide. Ma már akkor vagyok a legboldogabb, ha az utasok életük legjobb utazásélményét élik át velünk, akár sorsfordító mélységgel.

Azt is fontosnak tartom, hogy ne csak magunknak és az utasainknak tegyünk jót, de a helyi partnereinknek is. A Himalájában például egy olyan családdal dolgozunk évek óta, akikkel már baráti kapcsolatban vagyunk. Ez a rendszer, ha jól csinálod, egy pozitív spirál, ami folyamatosan motivál, és ami segít még teljesebben megélni a szabadságot, mindenféle értelemben.

El is érkeztünk a társadalmi és környezeti fenntarthatóságig. Konkrétan mit tesztek azért, hogy erőitekhez mérten csökkentsétek a terheket?

Bevallom, ezen a területen még messze nem vagyunk készen, sok dolgunk van még. Régebben voltak olyan próbálkozásaink, hogy annyi fát ültetünk, ahány utasunk volt, de ezek sok szempontból bullshitnek érződtek. Most inkább konkrét, személyesebb támogatási formákban gondolkodunk. Például Srí Lankán van egy sofőrünk, barátunk, és vele dolgozunk évek óta. Ismerjük a feleségét, a három gyerekét, voltunk náluk vendégségben, ő viszi orvoshoz az utasainkat, ha bármi gond van, és éjjel is számíthatunk rá.

A covid alatt írt, hogy teljesen padlón vannak, mert a turizmus leállt. Ekkor találtuk ki, hogy veszünk neki egy tuktukot, ami nagyon drága helyi viszonylatban. Megírtuk a közösségünknek, hogy amennyit összedobnak, mi azt az összeget megduplázzuk és segítünk a sofőrünknek. Egy hét alatt összejött a pénz, megvettük a járgányt neki, amivel tudott helyi fuvarokat vállalni.

Továbbá a mongol motoros túrákra egy plusz, 20 kilós bőröndöt mindig üresen viszünk ki, és megkérjük az utasokat, hogy töltsék meg olyan dolgokkal, amik ott hiánycikkek: analóg játékok, egyszerű taneszközök stb. A vidéki, jurtás környékeken, ahová mi is ellátogatunk, nagyon nehéz bármit is beszerezni, sokszor cipő sincs a gyerekeken. Ezt Tanzániában is megtapasztalták, ahol bementünk egy suliba, és többszáz mezítlábas kisgyerek gyűlt körénk. Sok utasnak az ilyen alkalmak a legemlékezetesebbek, így szemléletformálóak is számukra a jövőre nézve.

Szerintem mindezt nagyon nehéz jól csinálni, ezért óvatosak vagyunk, de fontos, hogy ne hagyjuk abba. Egyébként, ahol mi járunk, ott jellemzően több pozitív hatása van a turizmusnak, mint negatív. A túlzsúfolt helyeken – mint Velence, Barcelona, Párizs stb. – egyértelműen több a kár. De a kevésbé ismert térségek sokszor pont a turizmustól kapnak lehetőséget a túlélésre. A kulcs talán az, hogy igyekezzünk tudatosan, etikusan állni hozzájuk, illetve a gyönyörű környezethez, amiben élnek.

Korábban említetted, hogy utazgattál Délkelet-Ázsiában… Sok emberben él a vágy, hogy útnak induljon, akár rövid, akár hosszú távra ebbe a régióba. Milyen praktikus tanácsaid lennének számukra?

Én anno úgy indultam el, hogy nem igazán tudtam, mit akarok elérni ezzel az úttal, és utólag azt gondolom, ez így nagyon jó volt. Persze az elmúlt évek távlatából egyértelmű, hogy mennyire meghatározó volt ez nekem, de akkor nem volt tudatosan egy önfejlesztő projektnek vagy hasonlónak keresztelve.

Van egy felvetés, amit azóta elég sokszor láttam beigazolódni: vagy időd van, vagy pénzed. Mi annak idején konkrétan 100 000 forintot költöttünk fejenként havonta, és ebben benne volt minden: szállás, kaja, közlekedés, vízumok. Tíz hónap, tíz ország, Indiától Kínáig, Delhi–Peking útvonal. Nyilván akkor olcsóbb volt utazni, de az arányok nagyjából ma is hasonlók. Ha lassan mész, olcsóbb, ha mindent bele akarsz pakolni egy rövid időintervallumba, drágább.

Amikor mindened megvan, mégis szenvedsz? De van hozzá jogod?

A másik szabály, hogy minél jobban telepakolod látnivalókkal az utat, annál kevesebb teret hagysz annak, hogy igazán megismerd az adott ország működését, az embereket. Én például 4,5 hónapot voltam Indiában, és nem mentem el Taj Mahalhoz Agrába. Tudom, hogy egy gyönyörű palota, láttam róla ezer képet, de nem attól értem meg jobban Indiát és az indiai embereket, hogy ennél az épületnél készítek még egy fotót.

Szerintem nem kell mindent megnézni csak azért, mert épp felkapta a közösségi media.

Sokkal fontosabb, hogy legyen mozgástered, ne legyenek a napjaid betáblázva, a szállásaid előre lefoglalva. Ha valahol rossz, tovább állsz, ha valahol jó, maradsz. Nyilván szervezett út esetében ezt nem lehet így csinálni, de egy hosszabb, egyéni útnál nagyon sokat ad, ha hagysz teret az „ahogy esik, úgy puffan”- típusú történéseknek.

Feleségeddel, Fannival együtt dolgoztok, és a kisfiatok, Jónás is részese ennek a történetnek. Mennyi kompromisszumot kíván a közös munka, és hogyan marad időtök a magánéletre?

Őszintén, ha a családom nem lenne a részese annak, amit csinálok, hanem csak annyit érzékelne, hogy évente 100–150 napot úton vagyok, akkor lehetetlen lenne együtt élni velem. Így, hogy közösen utazunk és ők is a mozgatórugói a rendszernek, kezelhetőbb a munka-magánélet egyensúly. Ennek persze az az ára, hogy a GoBeyond állandó beszédtéma otthon.