előfizetésem
Hírlevél
„Van mód a gyógyulásra” – Dr. Balikó Eszterrel beszélgettünk az apasebről
Gyakran akkor döbbennek rá az emberek, hogy a visszatérő, párkapcsolati vagy munkahelyi problémáik hátterében egy sebző, bántalmazó apa alakja állhat, amikor maguk is apává, szülővé válnak. A pár-és családterapeuta szakemberrel az apák által a gyermekeknek okozott traumákról, a felismerésükről és a gyógyulás lehetőségéről beszélgettünk.
Mit jelent az apaseb?
Az apaseb egy, a gyermeket érintő lelki sérülés, amelyet az apa idéz elő általában hosszú időn át tartó, traumatizáló viselkedésével. Tehát az apa jelen van a családban, de érzelmileg nem elérhető vagy bántalmazóan viselkedik. Fontos, hogy az apa – mint minden szülő – tudattalan családi mintákat követ, vagyis gyakran nem tudja, nem tudatosul benne, hogy mit cselekszik a gyermekével.
Mik a tünetei az apasebnek?
Általában a csökkent önértékelés, önbizalom hiány, a bűntudat, a szorongás, az intimitástól való félelem. Egyfajta hiányérzet, hogy „nem vagyok elég jó”, engem nem lehet szeretni. Tartós önvád, folyamatos hiány- és magányérzet, amely felnőttkorban elvezethet ahhoz az érzéshez, hogy valahol utat tévesztettem, elakadt az életem, nincs jogom jól lenni.
Receptre írnánk fel ezt a filmet mindenkinek, aki mozaikcsaládban él
Honnan lehet tudni, hogy ezeket a tüneteket apaseb, és nem más trauma vagy a tipikustól eltérő agyi működés okozhatja?
Ez általában a terápia vagy a családállítás során derül ki a felnőtt kliens által elmondott történetekből, illetve a feltárt családi mintázatokból. A kliens úgy érzi, hogy valami megakadt, nem megy az életében, nem tud jól boldogulni. Krónikus párkapcsolati vagy munkahelyi problémái vannak, amelyek az életkor előrehaladtával súlyosbodnak. Visszatérő, belső problémái tartós állapottá merevednek, amelyek egyre jobban nyomasztják, és akadályozzák az életvitelét, a rendes működést.
Gyakran egy krízis kapcsán, akár az életközepi válság során döbbennek rá az emberek a terápiában, hogy a visszatérő, párkapcsolati vagy munkahelyi problémáik hátterében egy sebző apa alakja állhat.
Az apai bántalmazást, elhanyagolást másként élik meg a lányok és a fiúk?
Alapvetően ugyanúgy, de a tünet-csokorból kiemelhetők eltérések. Lányoknál csökkent önbizalom, önértékelés, kapcsolat-függőség jelentkezhet. Ilyenkor azt látjuk, hogy olyan párkapcsolatot választanak, ahol ismétlődik a múlt, a férfi érzelmileg elérhetetlen vagy bántalmazó, mint az apjuk. A férfiak hajlamosabbak a túlkompenzálásra, a teljesítménykényszerre.
Gyakori a munkamánia, illetve a bizalom hiány vagy a hiányzó apa-kép miatti képtelenség a tartós, mély párkapcsolatra.
A szülők válása vagy az apa halála is okozhat apasebet?
Abszolút. Az árvaság, az apa korai elvesztése az egyik legdrámaibb apaseb, mert azonnali és tartós fizikai-érzelmi hiányérzetet okoz. Minél fiatalabb a gyermek, annál tátongóbb a lelkében az űr, a hiány. Ha vannak jó emlékek az apáról, és jó volt a kapcsolat, amihez vissza lehet nyúlni, az segíti az érzelmi feldolgozást. A válás dinamikája is hasonló.
Egyrészt itt is fizikai hiány keletkezik, másrészt a gyermek úgy érezheti, hogy az apa azért ment el, mert ő rossz. A gyermek mindig magát okolja a szülei válásáért. Bántalmazó apa esetében az is sebet hagyhat, hogy az anya nem védte meg, és ő sem tudta az anyát megvédeni.
Amikor mindened megvan, mégis szenvedsz? De van hozzá jogod?
Ilyenkor mit tehet az anya és a rokonság, mi a szerepük?
Válás esetén a szülőkre együtt kell tekinteni, a szülőségük örökös kötelék marad. A gyermek szempontja is ez. A felnőttek útja az, hogy szembe tudjanak nézni a válás következményeivel, el tudják gyászolni a párkapcsolatot, de képesek maradjanak szülőként egyfajta kölcsönös, tiszteleten alapuló együttműködésre a gyermek érdekében. A válási folyamat során a testvérek, nagyszülők, rokonok a jelenlétükkel, támogató tettekkel és beszéddel segíthetnek az elvált félnek.
A szülő korai halála esetén vagy válásnál is gyakori a parentifikáció jelensége, a szülő-gyermek viszony felcserélése. Ilyenkor a gyermek érzelmileg úgy viszonyul a szülőjéhez, mintha a bizalmasa, barátja, döntéshozója lenne, aki gondozza és partneri, felnőtt módon támogatja őt. Így kimaradhat a gyermekkor, megkeseredhet a felnőttkor.
Talán a legfontosabb kérdés, hogy a felismerés, a „diagnózis” felállítása után miként lehet a sérülésből gyógyulni?
A szembenézés az elindító pont. Felismerem-e, hogy sebzett vagyok? Amikor a társam, a gyermekeim vagy a környezetem egybehangzó tükröt mutat, elfogadom-e azt vagy tagadom? A gyógyulás egyfajta megbékélést jelent a hiányzó, az érzelmileg elérhetetlen vagy a bántalmazó apa képével. Ez minden esetben egy érzelmileg aktív feldolgozást jelent, melynek során jó, ha a saját történet felől kitágítjuk, nagyra nyitjuk a látószöget a családi rendszer, a családi múlt felé.
A megértéshez gyakran sok idő kell, és rázós az elfogadásig vezető út.
Nem könnyű szembesülni a saját haragunkkal, akár gyűlöletünkkel, bosszúvágyunkkal, hullámzóan megjelenő tehetetlenségünkkel, fájdalmunkkal. Ilyenkor azt szoktam mondani a klienseknek, hogy el kell tudni fájni a fájdalmat, és fontos a harag és az érzelmek legitimálása, hogy joguk van hozzá. Ez az út vezet majd az elfogadásig, a megbékélésig.
Elegendő-e a gyógyuláshoz az önismeretre törekvés, az igény a trauma azonosítására és a tudattalan folyamatok feltárására? Egyáltalán: mi nem tekinthető gyógyulásnak?
Szerencsére egyre többen olvasnak önismereti könyveket és hallgatnak pszichológiai témájú előadásokat, podcasteket. Én azt vallom, hogy a kapcsolatokban átélt sérüléseink csak kapcsolatokban gyógyulhatnak. Nem az egyetlen út a terápia, a professzionális segítő kapcsolat. A gyógyulásra van esély a természetes kapcsolatainkban is, mint egy jó párkapcsolat, egy mély barátság, illetve, ha mi magunk szülővé válunk. Természetesen a gyógyulás is alkatfüggő, de egyedül csak valameddig lehet eljutni.
Kézzel készült babatermékek szívvel-lélekkel – Interjú a Milyen kedves! alapítójával
Aki azt állítja, hogy megbékélt a múltjával, de továbbra is szapulja, vádolja az apját, az még nem a teljes gyógyulás jele. Mint ahogy az sem, hogy a vélt feldolgozás eredményeként megtagadja az apját. Az a tapasztalatom, hogy a családi szövetből következmények nélkül kiszakadni nem lehet. Születésünkkor kaptunk egy láthatatlan örökséget a szüleink által, ami akkor is bennünk él, ha meg akarunk tőle válni, ki akarjuk radírozni. Az elzárkózás, kirekesztés mindig a gyógyulás ellentétét jelenti.
Az apával való rituális leszámolás szép görög mítosz, de a való életben, személyes, családi szinten kivitelezhetetlen, nem működik.
Ha a gyermeknevelés tudattalan folyamatok eredője, akkor igaz-e, hogy hiába leszünk tudatosabbak, úgysem tudunk ellenállni a „tudattalan sodrásának”, az örökölt trauma-minták továbbadásának a gyermekeink felé?
Kétségtelenül nagy ereje van a tudattalannak a mindennapi viselkedésünkben, így a saját szülőségünkben is. Azonban, ha törekszünk az „átvilágítására”, és erre folyamatosan figyelünk, akkor van mód a korrekcióra, a gyógyulásra. Például, ha valaki nyitott a változásra és utána olvas a témának, az már egy jó kezdet lehet.