előfizetésem
Hírlevél
Néha magad sem érted, miért reagálsz olyan hevesen? Szakértő árulja el az okát
A személyiség több, különböző részből áll, amit belső családnak hívunk. Biztosan te is találkoztál már lényed más részeivel, például amikor egy hirtelen érzelmi reakció után azt kérdezted magadtól: „Mi ütött belém?” Vagy újra és újra ugyanabba a hibába estél. Esetleg egy döntéshozatal során tapasztaltad a benned harsogó különböző nézőpontokat…
Bennem sok kérdés felmerült. Akkor tulajdonképpen ki irányít engem? Hogy tudok a belső családommal békét kötni és egyáltalán honnan tudom, hogy nem vagyunk jóban? A felmenőim örökségét is viszem a hátamon? Gerhát Rékával – pszichológus, mindfulness tanár, integratív terapeutajelölt – átfogóan beszélgettünk a témáról, aki még a leglehetetlenebb kérdéseimre is választ adott.
Mindenkinek van, mégis alig tudunk róla valamit... Mit jelent a belső család fogalma?
A Belső Család egy szemléletes modell (Internal Family Systems, IFS; a belső részekkel való munka azonban nem kizárólag az IFS modelljén alapul), amely segít megérteni, hogyan is működik a belső világunk. Egészen pontosan azt, hogy a személyiségünk nem egy egységes homogén egész, hanem természetes módon sokrétű: különböző részekből (Parts) áll, amelyek mind hatással vannak ránk a mindennapokban, és egy komplex rendszert alkotnak bennünk. Ez az úgynevezett „Belső Családunk”.
Biztosan ismerős az érzés, amikor egy döntés előtt belső vívódást élsz meg: az egyik részed izgatott, a másik rögtön elkezd kételkedni. Vagy amikor próbálsz nyugodt maradni, de hirtelen elönt az indulat, és utólag azt kérdezed magadtól: „Mi ütött belém?”. Ilyenkor valójában egy-egy részed veszi át az irányítást. A részek különböző szerepeket töltenek be: van, amelyik próbál megóvni a kapcsolati csalódásoktól; van, amelyik folyamatosan hajt, hogy egyre jobban teljesíts; és olyan is akad, amelyik a mélyen eltemetett fájdalmakat rejti.
Ha nem ismerjük őket, akkor gyakran automatikusan reagálunk, és olyan mintázatokat ismétlünk, amiket már rég szeretnénk elhagyni. De ha elkezdünk kapcsolatba lépni velük, ha megértjük, hogy mit miért tesznek, akkor szép lassan megtanulhatjuk vezetni őket, s ezáltal a saját életünket.
Hogy ismerhetem fel, hogy valami nem stimmel a belső családommal?
A Belső Családunk akkor működik jól, ha a Valódi Énünk (Self) képes vezetni, és kialakul egy együttműködésen alapuló kapcsolódás. Ha viszont egy vagy több rész túlságosan dominánssá válik, vagy épp teljesen el van nyomva, az egyensúly felborulhat, és ezt érezni fogjuk. Gondolj csak bele: volt már olyan, hogy egy apróság indokolatlanul felidegesített? Vagy hogy folyton halogattál valamit, amit nagyon szerettél volna megcsinálni? Esetleg előfordult, hogy újra és újra ugyanabba a hibába estél, mintha egy láthatatlan erő mozgatna?
Ezek mind annak a jelei lehetnek, hogy a részeid – egy kritikus, egy lobbanékony, egy kudarckerülő vagy épp egy érzékeny részed – túlságosan átvette az irányítást. Az is árulkodó lehet, ha erős belső konfliktusokat érzel: mintha két vagy több oldalad küzdene egymással. Például az egyik részed szeretne pihenni, de egy másik azonnal rádszól: „Nem tettél még ma eleget!”. De egész egyszerűen abban is megnyilvánulhat, hogy fáradtnak, kimerültnek, stresszesnek érzed magad, vagy folyton visszatérő testi tüneteket tapasztalsz.
A testünk gyakran előbb jelzi, hogy valami nincs rendben, mint hogy mi magunk tudatosítanánk a belső feszültséget. Ezek a belső dinamizmusok természetesek, de ha azt érzed, hogy rendszeresen, túlzottan eluralnak téged, és akadályoznak abban, hogy azt az életet éld, amit szeretnél, akkor érdemes közelebb menni hozzá, ránézni, hogy mitől próbálnak megvédeni, és fokozatosan visszavenni az irányítást.
Igaz, hogy a legtöbb nehézségünk gyermekkori traumákból ered?
Igen, sok belső nehézségünk gyermekkori élményekhez köthető, mert ekkor vésődnek be azok a fő elhárító mechanizmusok, megküzdési stratégiák, mintázatok, sémák, amelyek később is meghatározzák, hogyan reagálunk a világra. A részeink is ezekre a tapasztalatokra válaszul formálódnak – a legtöbb részünk valamilyen kielégítetlen szükséglet és belső feszültség hatására jön létre, hogy megvédjen minket attól, amit akkor túl nehéz lett volna megélni.
Hány részre oszlunk belül? Mitől függhet?
Nincs egyetlen univerzális szám, amely meghatározná, hány énrészünk van – mindannyian egyediek vagyunk ebből a szempontból is. A Belső Családunk összetettsége attól függ, milyen élethelyzeteken, élményeken mentünk keresztül, milyen megküzdési stratégiákat alakítottunk ki, és ezek közül melyek aktiválódtak gyakran. Alapvetően mindenkinek vannak Védelmező és Rejtett (Száműzött) részei.
A védelmezők megpróbálnak minket biztonságban tartani – például egy maximalista, egy túlkontrolláló vagy egy szórakoztató rész. Rejtve pedig azok a sérülékeny részeink, vannak, amelyek fájdalmas múltbeli tapasztalatokat hordoznak, és amelyeket a védelmezők elrejtenek, mert úgy vélik, túl nehéz lenne velük szembenézni. Előfordulhat, hogy valakiben csak néhány erőteljes rész működik aktívan, míg másoknál egy sokkal árnyaltabb belső világ bontakozik ki.
A részeink száma és dinamikája attól is függ, hogy mennyire volt szükségünk különböző megküzdési stratégiákra az életünk során. Egy stabil, biztonságos közegben felnövő embernek lehet kevesebb, jobban integrált része, míg egy sok sérülést elszenvedő személyben több, olykor szélsőségesebb szerepeket betöltő, egymással konfliktusban álló rész alakulhat ki. A belső munka során nem az a cél, hogy megszabaduljunk a részeinktől, hanem hogy integráljuk őket.
Ez azt jelenti, hogy a védelmező részeink új, adaptívabb szerepeket tanulhatnak. A rejtett részeink pedig gyógyulhatnak, letehetik a terheiket, és kiszabadulhatnak a múlt árnyékából. Minden részünk felnőtté válhat. Ebben a folyamatban a Self, vagyis a Valódi Énünk kap központi szerepet. A Self nem egy rész, hanem a belső stabil középpontunk, amely mindig is ott volt bennünk, csak időnként elveszítjük vele a kapcsolatot. Ebből az energiából képesek vagyunk nyugodtan, bölcsen és együttérzéssel vezetni a Belső Családunkat.
Minél inkább megerősítjük ezt a kapcsolatot, annál nagyobb belső egyensúlyra találhatunk, és annál inkább egésznek érezhetjük magunkat.
A traumafeldolgozás első lépése az őszinteség és a szembenézés - beszélgetés Tömör Elisabeth terapeutával
Hogy ismerhetem fel, ha nem én döntök valamiben, hanem a mintázataim, mechanizmusaim?
A legszembeötlőbb jel, ha azt érzed, hogy nincs valódi választásod. Mintha egy belső automatizmus mozgatna – ugyanúgy reagálsz, ugyanazokat a köröket futod, hiába próbálsz máshogy dönteni. Például lehet, hogy tudod, hogy pihenésre van szükséged, de mégis újra és újra túlterheled magad. Vagy vágysz egy mélyebb kapcsolatra, de amikor valaki igazán közel kerül hozzád, elmenekülsz. Esetleg magad sem érted, hogy miért történik, de a másik zárkózik be.
Ezek a berögzült mintázatok többnyire a védelmező részeinkhez (ego states) kapcsolódnak: azokhoz, akik valaha azért jöttek létre, hogy megóvjanak minket a fájdalomtól. Egyik sem véletlenszerűen működik – mindegyik mögött ott van egy régi élmény, egy korai tapasztalás arról, hogy „így biztonságosabb” vagy hogy „ezzel érdemlem ki mások elismerését”. Ha egy helyzetben túl erősek az érzelmi reakcióid, ha indokolatlannak tűnő félelmet, szégyent vagy bűntudatot érzel, könnyen lehet, hogy egy rejtett részed aktiválódott. Ilyenkor egy mélyen eltemetett, fájdalmat hordozó rész kerül a felszínre az árnyékból.
A valódi szabadság ott kezdődik, amikor felismerjük ezeket a működéseket, és elkezdünk kíváncsisággal közelíteni feléjük. Ha egy helyzetben megállunk, tudatos jelenlétet gyakorlunk, és azt kérdezzük magunktól: „Valójában ki beszél most bennem? Mire akar figyelmeztetni? Mit próbál megmutatni?” – akkor esélyt adunk magunknak arra, hogy ne a régi mintáink szerint, hanem a Valódi Énünk talaján állva hozzunk döntést.
Találkoztál extrém esettel, ahol a belső család vette át az irányítást?
Az, hogy a részeink irányítanak, sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Ahogy Carl G. Jung is mondja: „Amíg a tudattalan tudatossá nem válik, addig a tudatalatti fogja irányítani az életed, és te sorsnak fogod hívni.” Ez pontosan így van a részeinkkel: ha nem ismerjük őket, akkor ők irányítanak, és ösztönösen ismételjük a régi mintázatokat, mintha nem lenne más választásunk. Ahhoz tehát nem kell szélsőséges személyiségzavar, hogy valaki azt érezze, a részei átvették az irányítást az élete felett.
A védelmező részeink az egónk képviselői – a legjobb tudásuk szerint próbálnak minket óvni, de közben sokszor épp ők azok, akik akadályoznak minket a szabadságunkban. Minél kevésbé vagyunk kapcsolatban a Valódi Énünkkel (Self), minél kevesebb az Énerőnk, annál inkább igaz, hogy a részeink irányítják az életünket.
Természetesen vannak extrém esetek is, például a disszociatív identitászavar, amikor a személyiségrészek annyira elkülönültek egymástól, hogy teljesen különálló identitásként működnek. Ilyenkor a különböző részek eltérő emlékekkel, viselkedéssel, sőt akár fiziológiai változásokkal (pl. eltérő pulzusszám vagy látásélesség) is járhatnak. De az, hogy a részeink időnként „átveszik az irányítást”, nem feltétlenül ilyen szélsőséges esetekben és módon történik meg – mindannyian megtapasztalhatjuk ezt, ha például egy konfliktusban hirtelen úgy reagálunk, mintha újra gyerekek lennénk, vagy ha egy erős félelem miatt teljesen lefagyunk.
Ki éli az életem valóban és kinek az életét élem?
Ez az egyik legmélyebb önismereti kérdés, amit feltehetünk magunknak. Sokan úgy éljük a mindennapjainkat, hogy nem is tudatosul bennünk: nem a Valódi Énünk, hanem a belsővé tett mintázataink, védelmező mechanizmusaink és másoknak való megfelelési kényszerek alakítják a döntéseinket. Ha valaha érezted azt, hogy egy helyzetben „nem vagy a valódi önmagad”, mintha egy automatizmus irányítana, akkor nagy valószínűséggel egy tudattalanul működő részed vette át az irányítást.
Az is árulkodó lehet, ha gyakran érzed úgy, hogy valójában nem is a saját vágyaid és céljaid szerint haladsz, hanem valamilyen belső vagy külső elvárásnak próbálsz megfelelni. Sokan egy szülői vagy társadalmi mintát követnek anélkül, hogy észrevennék. Például, ha egy részünk azt tanulta meg gyerekkorban, hogy „csak akkor vagyok szerethető, ha teljesítek”, akkor felnőttként is hajszolhatjuk a sikert és az elismerést, anélkül, hogy valaha megállnánk, és megkérdeznénk: „Ez valóban az én utam?”
Lehet, hogy valaki orvos lesz, mert ezt várták el tőle otthon. Vagy valaki vezetői pozíciót tölt be, mert megtanulta, hogy „az erő és a kontroll biztonságot ad”. A belső munka célja nem az, hogy minden felvett mintát elhagyjunk. Inkább az, hogy tudatosan megfigyeljük: mi az, ami valóban szolgál minket, és mi az, amit már csak megszokásból cipelünk magunkkal. Minél többször tudunk a Valódi Énünkből jelen lenni, annál inkább érezni fogjuk: ez már tényleg a mi életünk.
Nem oldhatjuk meg a múlt problémáit, de feloldhatjuk azok hátramaradt hatását a jelenben
A transzgenerációs örökség milyen messzire nyúlhat vissza?
A transzgenerációs örökség mélyebb és régebbi, mint elsőre gondolnánk. Akár több generáción keresztül továbbadott érzelmi, hiedelem- és viselkedésbeli örökségeket is hordozhatunk. A kutatások szerint a tanult viselkedésminták mellett biológiai szinten kódolt hatások is átadódhatnak. Az epigenetika például kimutatta, hogy a nagy traumák – mint a háborúk, éhínségek vagy üldöztetések – hatással lehetnek a következő generációk stresszreakcióira, és akár DNS-szintű változásokat is eredményezhetnek.
A családunkban uralkodó érzelmi dinamikák, ki nem mondott fájdalmak, feldolgozatlan traumák mind hatással lehetnek ránk. Például, ha egy családban generációkon át hordozzák az „erősnek kell lenni, nem mutathatod ki a gyengeséged” üzenetét, akkor lehet, hogy egy védelmező részünk – például egy túlélő rész – automatikusan átveszi ezt a mintát, és felnőttként sem engedi meg nekünk, hogy gyengének vagy sebezhetőnek érezzük magunkat. Egy rejtett rész pedig hordozhat egy mélyen eltemetett családi fájdalmat – például egy olyan nagyszülő veszteségét vagy félelmét, amelyről soha nem beszéltek, de amely generációkon át visszaköszönhet szorongás, kapcsolati nehézségek vagy önkorlátozó hiedelmek formájában.
Ha felismerjük, hogy bizonyos érzelmi reakcióink vagy életstratégiáink valójában nem is a sajátjaink, hanem egy régi családi történet részei, akkor már lehetőségünk van arra, hogy változtassunk rajtuk. A belső munka révén tisztelhetjük az elődeink tapasztalatait anélkül, hogy tovább kellene cipelnünk a terheiket – sőt, akár új szerepeket is taníthatunk a részeinknek, hogy ne múltbeli minták, hanem a jelen valósága alapján éljenek bennünk.
Ha még tágabb nézőpontból vizsgáljuk, akkor nemcsak a családi múltunk, hanem az egész kollektív emberi tapasztalat lenyomatait is magunkban hordozhatjuk. A belső világunkban ott rezeghetnek ősi túlélési minták, generációkon átívelő tapasztalatok és akár az egész univerzum bölcsessége is. A belső munka tehát nemcsak a saját személyes történetünk tisztázására terjedhet ki, hanem egyben kapcsolódási lehetőséget is adhat valami nagyobbhoz – egy mélyebb, egyetemes emlékezethez, amelyben minden tapasztalat elérhető és alakítható.
Az én feladatom "megoldani", amit az őseim nem tudtak?
Én úgy gondolom, hogy a mi feladatunk nem az, hogy mások helyett oldjunk meg bármit. De ha valami ismétlődő nehéz mintázatként jelenik meg az életünkben – egy visszatérő élethelyzet, egy mély szorongás vagy egy láthatatlan akadály –, akkor lehetőségünk van megállni, és feltenni magunknak a kérdést: „Ez valóban az enyém, vagy egy régi családi történet lenyomata?”
Sokan érzik úgy, hogy hordoznak valamit az elődeikből – egy kimondatlan fájdalmat, egy be nem teljesült sorsot vagy egy generációk óta cipelt bűntudatot. Egyes rejtett részeink mintha magukban őriznék ezeket az átvett terheket, míg a védelmező részeink megpróbálják fenntartani a Belső Családi rendszer egyensúlyát, akár azáltal is, hogy ismétlik azokat a mintázatokat, amelyekhez az ősök igazodtak.
A belső munka során kíváncsian és együttérzéssel megismerhetjük az örökségünket. Így felismerhetjük, mi az, ami még mindig támogat, és mi az, amit szeretettel elengedhetünk. Ha egy transzgenerációs minta tudatosul bennünk, és meglátjuk, hogy már nincs szükségünk rá, az a saját életünk mellett az utánunk következő generációk számára is felszabadító hatású lehet.
Ez egy csodálatos lehetőség, hogy új utakat nyissunk magunkban és a világban.
Írtam egy levelet a gyermekkori énemnek, akinek túl hamar kellett felnőnie
Szerinted miért éppen most került ez ennyire előtérbe és korábban miért volt tabu?
Az elmúlt évtizedekben egyre inkább felismerjük, hogy a múltunk nemcsak egy elmesélt történet, hanem bennünk él – a lelkünkben, a testünkben, az idegrendszerünkben. Régebben sok családban tabunak számítottak a fájdalmas vagy traumatikus események, egész egyszerűen azért, mert félelmetesek voltak, és sokan azt gondolták, hogy így könnyebb lesz „túlélni”. A társadalmi normák is azt sugallták, hogy a belső vívódások kimondása, a sebezhetőség felvállalása gyengeség. Emellett az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az emberek nem is tudták és nem hitték, hogy a megélt események ilyen mély és tartós hatással lennének ránk.
A modern pszichológia, a traumakutatások és az epigenetika azonban megerősítette, hogy a múlt aktívan hat ránk. A kimondatlan történetek nem tűnnek el – a következő generációk élik meg őket tudattalan belső feszültségekként. A transzgenerációs minták és a Belső Családunk összefüggéseinek megértése most azért kerül ennyire előtérbe, mert egyre többen akarunk tudatosan dönteni arról, milyen életet élünk. A mindfulness és az önismereti módszerek terjedése pedig eszközöket ad arra, hogy ne csak megértsük, hanem át is formáljuk ezeket a régi mintázatokat.
A világ is változik, fejlődik, növekszik: a korábbi generációk számára a túlélés volt a legfontosabb, míg ma egyre többen keressük a tudatos, autentikus, szabad élet lehetőségét. Már nemcsak az számít, hogy éljünk, hanem az is, hogy hogyan élünk. Ezért merünk egyre bátrabban ránézni arra, milyen láthatatlan örökségeket cipelünk – és hogyan alakíthatjuk őket egy újfajta tudatossággal.